Dr. Domján Mihály 53 éves. Pszichoterapeuta szakorvos, a szakmáját magánpraxisban viszi, nagyon sikeres benne. Workshopokat, előadásokat tart, szakmai podcastokat gyárt, önkéntesként alapítványoknál dolgozik. Vidéki ember, egy nagy kertes házban lakik. Mindene megvan, ami a jó színvonalú élethez kell. Pontosabban egyvalami hiányzik ahhoz, hogy kereknek mondhassa az életét. És az nagyon. Apaságra vágyik, szeretne örökbe fogadni egy gyereket. Sok éve tartó kálváriájának a története következik.
Viszonylag ritka, hogy egy egyedülálló férfinak örökbefogadási ambíciója legyen. De lehet az akár nő is: a szingli státusz esetén Magyarországon – bár a törvény szerint lehetséges – általában kicsi az esély a sikerre. Még házaspároknak sem könnyű.
Domján Mihályban 2020 karácsonyán fogalmazódott meg, hogy örökbefogadó apa szeretne lenni. Pontosabban, akkorra erősödött meg benne a már évek óta dédelgetett gondolat. Negyvennyolc éves volt akkor. A felnőtt élete során nem sikerült olyan párra találnia, akivel közösen saját gyereket vállalhattak volna. Mondhatni, ennek a különben sikeres embernek nem volt szerencséje a magánéletében. Az igazsághoz tartozik, hogy a negyvenes évei második felében lassan le is mondott arról, hogy egyszer rátalálhat az igazira. Elképzelhető, hogy lehetett volna még várni, próbálkozni, a véletlen szerencsében bízni, vagy akár társkereső applikációkat böngészni – sokan nyilván így tennének – de nem vagyunk egyformák.
Mihály fokozatosan vált tudatos agglegénnyé, vállaltan szingli férfivé. Világéletében ezer százalékkal csak a munkájának, a gyógyításnak élt, mégis elő-előbukkant belőle olykor az apaság utáni vágy. Azt gondolta, majd idővel elmúlik. De nem múlt el. Magában is bizonytalan volt: tényleg alkalmas lenne erre a szerepre? Ezt a kérdést vagy kétséget nagyon is komolyan vette, sokat töprengett rajta – évekig járt terápiára, hogy egy szakember segítségével tisztába jöjjön az ezzel kapcsolatos, kavargó érzéseivel.
Két év után megerősödve, magabiztosan, erősebb önismerettel került ki ebből az egészből. „Nem élek párkapcsolatban, és a korábbi tapasztalataim alapján most már nem is vállalnám szívesen ennek a kockázatát. Szingli vagyok, ha úgy tetszik, agglegény, és kész. Ez vagyok én, messze nem egy tökéletes ember. Elfogadom, és nem érdekel, mit gondol a világ” – jellemzi önmagát. De ettől még miért kéne visszatartania magát attól, hogy továbbadja a benne lévő szeretetet és gondoskodási hajlamot?
Korábban részmunkaidőben öt és fél éven át dolgozott a gyermekvédelemben. Megértette az állami gondozott gyerekeknek a helyzetét, látta a szeretet után sóvárgást a szemükben, és azt érezte, hogy megfelelne apának.
Közben persze hallotta a szirénhangokat is: „Örökbe fogadni nagyon kockázatos dolog. Minek akarsz te idegenek gyerekével foglalkozni? Nem elég neked, hogy van már két keresztfiad meg egy keresztlányod is? Nem játszottál velük eleget, kisebb korukban nem mentél elégszer értük bölcsibe, oviba, iskolába?
Jó egy év telt el, amíg az elhatározásból tett lett – 2022 januárjában vágott neki a dolognak.
Azt hitte, hogy pontosan tudja, mi vár rá, de tévedett.
A kezdet: jogi lehetőség és társadalmi előítélet
Magyarországon egyedülállóként, akár férfi, akár nő, törvényileg lehetséges az örökbefogadás. A családvédelmi törvény mondja ki: az örökbefogadásra „képes az a természetes személy, aki gyermekének biztosítani tudja a megfelelő életkörülményeket, és nevelésével érdekeinek védelmével biztosítja a gyermek fejlődéséhez szükséges feltételeket”. Nincs kizárva a házasság. A gyakorlat azonban egy teljesen más képet mutat.
Mihály bement a helyi gyermekvédelmi szolgálatra. Első benyomása: segítőkészség. Azt mondták neki, igen, lehetséges, és kezdje el a szükséges papírmunkát. Ezzel kezdődött meg a hivatalok labirintusában való barangolás. De a legnagyobb akadály nem is a bürokrácia volt, hanem a láthatatlan fal, a kérdőjelek, amelyek a társadalmi sztereotípiákból nőttek ki.
„Az első kérdés mindig az volt: ‘Miért egyedül?’” – mondja Mihály. „Aztán: ‘Nem fél, hogy nem fogja tudni kezelni?’ ‘Van tapasztalata gyerekekkel?’ A hivatalnokok és később a szakértők tekintetében is éreztem egy bizonyos szkepticizmust. Mintha alapból kevesebbre lennék képes, mert egyedülálló férfi vagyok. Mintha a gondoskodás, a gyengédség automatikusan hiányzana a képességemből.
Ez a diszkrét, de folyamatos megkérdőjelezés végigkísérte útját. A társadalom egy része még mindig úgy véli, hogy egy gyermek neveléséhez két szülő, különösen egy anya, elengedhetetlen. Ez a nézet erősen beépül a gyermekvédelem gyakorlatába is, ahol a „legjobb gyermeki érdek” értelmezése gyakran a hagyományos családi mintához kötődik.
A szűrőrendszer: papírok, tanfolyamok, szakértői vélemények
Az örökbefogadási eljárás Magyarországon több lépcsőből áll. Az első a jelentkezés és a hozzá szükséges dokumentumok összegyűjtése. Mihálynak be kellett nyújtania egészségügyi, anyagi, bűnügyi bizonyítványokat, életút-rajzot, lakcím- és családállapot igazolást. Mindent, ami bizonyítja, hogy egészséges, anyagilag stabil, és problémamentes múltja van.
Ezután kötelező előkészítő tanfolyam következik. Ezen a jövendőbeli örökbefogadók megismerik a gondozott gyerekek traumáit, a kötődési nehézségeket, a nevelési kihívásokat. Mihály számára, mint pszichoterapeutának, ezek nem voltak új információk, de azt mondja, a tanfolyam hasznos volt abban, hogy a konkrét magyar gyermekvédelmi rendszer működéséről kapjon képet, és találkozzon más jelentkezőkkel.
„Ott ültünk tízen. Kilenc pár és én” – emlékezik vissza. „Éreztem a különbséget. A párok között is voltak, akik kíváncsian néztek rám, de inkább együttérzően. A tanárok próbáltak semlegesek maradni, de a példák, a case study-k szinte mindig házaspárokra vonatkoztak.”
A tanfolyam után jött a legbonyolultabb rész: a szociális szakértői vizsgálat. Egy gyermekvédelmi szakember többször látogatja meg az örökbefogadó jelölt otthonát, hosszú beszélgetéseket folytat vele, felméri a lakás körülményeit, a családi és baráti hálót, a motivációt, az érzelmi stabilitást. Ez az, ahol Mihály érezte, hogy a „szingli férfi” státusza súlyozott tényezővé válik.
„A kérdések egy része nyilvánvalóan arra irányult, hogy pótoljam-e az anyai szerepet. Kérdezték, van-e nő a családomban, akire számíthat a gyermek – nagynénim, keresztanyám. Kérdezték, hogy a munkahelyi beosztásom mellett hogyan oldanám meg az iskolai szüneteket, a betegségeket. Teljesen jogos kérdések, amiket egy anya-baba pártól valószínűleg nem tennének fel ilyen hangsúllyal, mert ott alapból feltételezik, hogy az anya otthon marad. Nálam viszont minden egyes gyakorlati kérdés egyben egy láthatatlan vizsgakérdés is volt: elég kompetens vagyok-e egyedül.”
A várakozás és a bizonytalanság
A szakértői jelentés elkészülte után a dokumentumok a járási örökbefogadó testület elé kerülnek. Ez a testület dönt arról, hogy az illető alkalmasnak minősül-e örökbefogadónak, és ha igen, milyen korú és milyen háttérű gyermeket fogadhat örökbe. A pozitív döntés után kerül az örökbefogadó a várakozó listára.
Itt kezdődik Mihály történetének legsúlyosabb, még íratlan fejezete: a végtelennek tűnő várakozás. A pozitív alkalmassági vélemény megszerzése óta több mint egy éve áll a listán. Nincs konkrét visszajelzés, csak a tétlenség. Telefonon érdeklődik, és mindig ugyanazt a udvariasan semmitmondó választ kapja: folyamatban van, türelem.
De mi folyamatban van? A magyar örökbefogadási rendszer krízisben van. Az örökbe adható gyerekek száma messze alacsonyabb, mint a várakozó örökbefogadóké. És ebben a versenyben a hagyományos, fiatal házaspároknak van előnyük. A testületek gyakran – bár ezt soha nem mondják ki nyíltan – egy rangsort alkalmaznak: elsőrendűek a házaspárok, másodrendűek az egyedülálló nők, harmadrendűek az egyedülálló férfiak.
„Tudom, hogy vannak gyerekek, akik várakoznak egy otthonra” – mondja Mihály fájdalmas őszinteséggel. „De úgy tűnik, számomra nincs. Vagy van, de a rendszer úgy ítéli meg, hogy egy egyedülálló férfi számára ‘nem megfelelő’. Ez a legfájóbb.” Nem azt mondják, hogy nem vagyok alkalmas. Azt mondják, hogy alkalmas vagyok. De a gyakorlatban ez az alkalmasság úgy tűnik, soha nem válik valóssá.
Közben hallott olyan történeteket, hogy egyedülálló nők is évekig várnak, és végül külföldről fogadnak örökbe gyermeket, mert a magyar rendszerben nem történik semmi. Ez egy újabb kérdést vet fel benne: ha Magyarországon annyira kevés az örökbe adható egészséges gyermek, miért van az, hogy nem a hosszú várakozási listák miatt zajlik folyamatosan a családpolitikai kampány, amely inkább a biológiai gyermekvállalásra ösztönöz? Miért nincs erőfeszítés a családok támogatására, hogy ne kerüljenek gyermekeik a gondozásba, vagy hogy a gondozásban lévő gyerekek gyorsabban találjanak állandó otthont?
A jövő kérdőjele: 2025 és az utána következő évek
Domján Mihály története 2025 szempontjából is mérföldkő. Idén tölti be a 90. hónapját az elhatározás óta, és a 12. hónapját a várakozási listán. A kérdés, hogy meddig tart még ez az állapot.
Az egyedülálló férfiak örökbefogadása Magyarországon 2025-ben is szélsőségesen ritka és nehéz út marad. A jogi keret ugyan nem változott, de a gyakorlatban érvényesülő előítéletek és a rendszer belső preferenciái továbbra is jelentős akadályt képeznek. A társadalom változása lassú. Bár egyre több elfogadó hang szól az alternatív családi modellekről, a gyermekvédelmi döntéshozatal gyakran lemarad a közvélemény változásától.
Mihály nem adja fel. A várakozás idején aktívan készül. Gyermekpszichológiáról olvas, konzultál kollégákkal, a házát gyermekbarátabbá teszi. Fenntartja a reményt, de realizmus is jellemzi.
„Nem tudom, hogy sikerül-e valaha” – mondja. „De azt tudom, hogy mindent megtettem, amit egy ember megtehet. Ha nem én kapok egy gyermeket, az nem személyes kudarc lesz, hanem a rendszeré, amely nem látja meg a bennem rejlő lehetőséget. Egy gyermek megérdemelne egy szerető otthont. Én pedig megérdemelném a lehetőséget, hogy adjak neki egyet.”
A története több mint egyéni küzdelem. Rávilágít arra, hogy a magyar család- és gyermekvédelmi politika mennyire elmarad a valós, sokszínű társadalmi igényektől. Egy olyan országban, ahol hangosan szólanak a családok védelméről, egy Mihály által képviselt családalapítási lehetőség csendben, a hivatalok folyosóin veszik el a levegőjét. És közben egy gyermek valahol még mindig egy árvaházi szobában vár, talán pont arra az apára, aki soha nem kapja meg a hívást.
Dr. Domján Mihály várakozik. És kérdése sokakét foglalkoztatná: meddig tart egy ilyen várakozás, és mi a valódi ára annak, ha egy társadalom nem képes felfedezni és hasznosítani minden fajta szeretetet és gondoskodási hajlamot, amely benne él?