Orbán Viktor személyes levelet írt azoknak a családoknak, akik nyertek az állami napelemtárolási programban. A gesztus politikailag érthető, de közgazdászként érdemes megvizsgálni, hogy mi áll a levelek mögött: mennyire hatékony ez az energiapolitikai beavatkozás, mi a költség-haszon egyenlege, és hogyan illeszkedik ez az állami támogatás egy modern, versenyen alapuló energiapiachoz.
A kormányfő levele szerint a nyertes családok otthoni energiatárolókat telepíthetnek állami támogatással. Az üzenet mögött egy nagyobb energiapolitikai fordulat sejlik fel: Magyarország az energiafüggetlenség irányába próbál elmozdulni, miközben az Európai Unió zöld átállási kötelezettségei is egyre sürgetőbbé válnak. A kérdés az, hogy ez a konkrét program mennyire szolgálja ezeket a célokat hatékonyan.
Az energiatárolás valóban kulcsfontosságú technológia a megújuló energia széleskörű használatához. A nap nem mindig süt, a szél nem mindig fúj, ezért az akkumulátorok lehetővé teszik, hogy akkor is használjuk a megújuló forrásokból termelt áramot, amikor éppen nem termelnek. Magyarországon az elmúlt években robbanásszerűen nőtt a háztartási napelemes rendszerek száma – a KSH adatai szerint 2020 és 2025 között megháromszorozódott a kis háztartási méretű kiserőművek (HMKE) telepített kapacitása.
Ez a növekedés azonban már most feszültségeket okoz az energiarendszerben. Nyári napos napokon a háztartási napelemek annyit termelnek, hogy egyes órákban visszaáramoltatják a többletet a hálózatba, ami technikai kihívásokat jelent az átviteli rendszernek. Az energiatárolók elméletileg ezt a problémát is megoldhatnák: a többletet helyben tárolnánk, nem terhelnénk a hálózatot.
De vajon állami támogatással kell-e ezt megoldani? És ha igen, ez a legjobb módja a közpénz felhasználásának az energiaátállás során?
A program gazdasági logikája
Az otthoni energiatárolás ma Magyarországon gazdaságilag még nem feltétlenül megtérülő befektetés lakossági szinten. Egy átlagos háztartási akkumulátorrendszer 2-3 millió forintba kerül, és a jelenlegi áramárak mellett 15-20 év alatt térül csak meg – ez körülbelül megegyezik az akkumulátorok várható élettartamával, tehát a gazdasági haszon minimális.
Éppen ezért az állami támogatás elméletileg segíthet túllendíteni ezt a technológiát a kritikus ponton. Ha elég sok háztartás telepít energiatárolót, a tömegtermelés csökkenti az árakat, fejlődik a technológia, és néhány éven belül már támogatás nélkül is kifizetődő lehet. Közgazdasági nyelven ez egy „koordinációs probléma” megoldása: egyénileg nem éri meg, de társadalmi szinten igen, ezért az állam segít elindítani a folyamatot.
A probléma ott kezdődik, hogy nem tudjuk, mennyire átgondolt ez a konkrét program. Hány család kapott támogatást? Mekkora az egy családra jutó állami hozzájárulás összege? Mi a teljes költségvetési keret? Milyen feltételekkel lehet pályázni? Ezeket az alapvető adatokat a kormányzat nem hozta nyilvánosságra részletesen, így a program hatékonyságát lehetetlen értékelni.
Az Eurostat energiapiaci adatai szerint Magyarország villamos energia végső fogyasztói ára az EU középmezőnyébe tartozik – nem a legdrágább, de messze nem is a legolcsóbb. Egy átlagos háztartás évi 3000-4000 kilowattóra áramot fogyaszt, ami jelenlegi rezsicsökkentett árakon számolva évi 150-200 ezer forint kiadást jelent. Ha valaki napelemet és tárolót telepít, elméletileg ezt a kiadást jelentősen csökkentheti, de a beruházási költség még támogatással is több millió forint lehet.
Piaci torzítások és versenyhatások
A közgazdász szemével nézve az állami energiatámogatások mindig kényes kérdést jelentenek. A piac alapelve, hogy az árak jelzik a szűkösséget: ha az energia drága, az arra ösztönöz, hogy takarékoskodjunk, hatékonyságra törekedjünk, és alternatívákat keressünk. Ha az állam beavatkozik és csökkenti az árakat vagy támogatja a fogyasztást, ez a jelzés eltorzul.
Magyarországon a rezsicsökkentés 2013 óta alapvetően torzítja az energiapiacot. A lakossági áramár mesterségesen alacsonyan van tartva, ami azt jelenti, hogy a fogyasztók kevésbé érzékenyek a valós energiaköltségekre, és kevésbé ösztönözve vannak a takarékosságra vagy a hatékonyság javítására. Ez makrogazdasági szinten is problémás: Magyarország energiaintenzitása – vagyis hogy mennyi energiát használunk fel egy egységnyi GDP előállításához – jelentősen meghaladja az EU-átlagot.
Az MNB rendszeresen felhívja a figyelmet arra, hogy az energiafüggőség és a magas energiaintenzitás versenyképességi hátrányt jelent. Amikor a világpiaci energiaárak emelkednek – ahogy 2021-2022-ben is történt –, ez drámaian megemeli Magyarország külső egyenlegének hiányát, mert többet kell fizetnünk az importált gázért és olajért.
Ebben a kontextusban egy jól megtervezett megújuló energia program valóban javíthatná a helyzetet. A napelemes rendszerek és az energiatárolás csökkentené az import függőséget, javítaná a fizetési mérleget, és hosszú távon mérsékelhetnék az energiaköltségeket. De ehhez az kellene, hogy a támogatási rendszer átgondolt, átlátható és gazdaságilag hatékony legyen.
Sajnos ez utóbbi nem evidens. Ha a támogatást pályázati rendszeren keresztül osztják ki – márpedig úgy tűnik, így van –, akkor felmerül a kérdés: milyen szempontok alapján döntenek? Valóban azok a családok kapják, akiknél a legnagyobb lenne a társadalmi haszon? Vagy esetleg politikai vagy más szempontok is becsúsznak?
Európai összehasonlítás: hogyan csinálják máshol?
Az EU-ban több ország is támogatja valamilyen formában a háztartási energiatárolást, de jelentős különbségek vannak a módszerekben. Németországban, ahol a háztartási napelemes rendszerek aránya európai viszonylatban is kiemelkedő, létezik állami támogatás az akkumulátorokhoz, de ezt kombinálják piaci ösztönzőkkel: a hálózati díjstruktúra úgy van kialakítva, hogy gazdasági előnye van annak, aki helyben tárolja az energiát.
Németország esetében a támogatási program átlátható: pontosan tudni lehet, ki mennyit kap, milyen feltételekkel, és rendszeres értékelések készülnek arról, hogy a program működik-e. A német gazdaságkutató intézetek évente elemzik a költség-haszon egyenleget, és ha szükséges, módosítják a rendszert.
Hollandiában másképp oldották meg: az állam kevésbé beavatkozó, de a piaci szabályozás ösztönzi a háztartásokat arra, hogy energiatárolót telepítsenek. A holland energiaszabályozó úgy alakította ki a tarifarendszert, hogy aki helyben tárolja az energiát és simítja a hálózati terhelést, az előnyt élvez. Ennek eredményeként a piaci szereplők maguktól kezdtek akkumulátor-megoldásokat kínálni, mert az üzletileg kifizetődő.
Ausztriában pedig a támogatás részben adókedvezményeken keresztül történik: aki megújuló energiába fektet, levonhatja a beruházás egy részét az adóalapjából. Ez adminisztratíve egyszerűbb, kevésbé korrupciógyanús, és automatikusan azokat jutalmazza, akik ténylegesen beruháznak.
A magyar modell ezzel szemben az személyes miniszterelnöki levéllel érkező, pályázaton nyert támogatás. Ez politikai kommunikáció szempontjából hatékony – a levél közvetlen kapcsolatot teremt a kormányfő és a családok között –, de közgazdasági szempontból kérdéses. Vajon valóban a legjobb és leghatékonyabb módja ez a közpénz felhasználásának?
Az energiapiac jövője és a fogyasztói szerepek
A 21. századi energiapiac alapvetően különbözik a 20. századitól. A hagyományos modellben nagy erőművek termeltek áramot, ezt elosztották a fogyasztóknak, akik passzív vevők voltak. Az új modellben a fogyasztók egyben termelők is – ezt nevezzük prosumer modellnek –, és az energiaáramlás kétirányú: néha vesznek a hálózatból, néha adnak neki.
Ez a változás óriási lehetőségeket rejt a hatékonyság javítására és a szén-dioxid-kibocsátás csökkentésére, de új kihívásokat is jelent. A villamosenergia-hálózatot eredetileg nem erre tervezték, ezért komoly beruházásokra van szükség az átviteli rendszerben. Az energiatárolás segít ezeket a beruházásokat csökkenteni vagy elkerülni, mert kevesebb hálózati kapacitásra van szükség, ha az energiát helyben tároljuk.
Az Európai Bizottság 2024-es jelentése szerint az EU-ban 2030-ig körülbelül megháromszorozódik a háztartási energiatárolás kapacitása. Ez részben a technológia olcsóbbá válásának, részben az állami támogatásoknak köszönhető. Magyarországnak lehetősége van felzárkózni ebben a folyamatban, de ehhez átgondolt stratégia kell.
A KSH adatai szerint Magyarországon 2025 végére körülbelül 300 ezer háztartási méretű napelemes rendszer működött. Ha ezek 10 százaléka kap energiatárolót a következő években, az már érzékelhető hatást gyakorolna a hálózati terhelésre és az energiaellátás rugalmasságára. De ennek ára van: ha háztartásonként 3 millió forinttal számolunk, és a támogatás fele állami, akkor 30 ezer család támogatása 45 milliárd forint közpénzt jelent.
Ez önmagában nem feltétlenül probléma, ha a társadalmi haszon meghaladja a költséget. De ehhez átlátható értékelésre van szükség: mennyivel javul az energiahatékonyság? Mennyit csökken az import függőség? Milyen foglalkoztatási hatásai vannak a napelem- és energiatároló-iparban? Mennyire gyorsul fel a technológiai fejlődés?
A piaci verseny szempontja
A pro-piaci közgazdász szemszögéből az egyik legnagyobb aggály az, hogy az állami támogatás torzítja a versenyt a különböző technológiák között. Az energiatárolásnak többféle megoldása létezik: lítiom-ion akkumulátorok, amelyek ma a legelterjedtebbek, de vannak más technológiák is, például a nátrium-ion, a víz alapú, vagy a hidrogén-alapú tárolás.
Ha az állam konkrétan egy technológiát támogat – mondjuk az otthoni lítium-ion akkumulátorokat –, akkor lényegében kiválaszt egy nyertest, mielőtt a piac döntene. Ez kockázatos: mi van, ha holnap jön egy jobb, olcsóbb megoldás? Mi van, ha a lítiom-ion akkumulátorok környezeti költségei hosszú távon magasabbak, mint ma gondoljuk?
A gazdaságtörténet tele van olyan példákkal, amikor az állam egy konkrét technológiára fogadott, és elveszítette a fogadást. A digitális televíziózás egyes szabványainak támogatása Európában vegyes eredményeket hozott; egyes országok azóta elhagyott technológiákba fektettek. Ezzel szemben amikor az állam technológia-semleges ösztönzőket alkalmaz – például karbon-díjakat vagy adókedvezményeket bármilyen alacsony kibocsátású megoldásra –, a piac hatékonyabban találja meg a legjobb megoldást.
A magyar energiatároló-program esetében nem világos, hogy mennyire technológia-semleges. A miniszterelnök levele „energiatárolóról” beszél, de nem részletezi, hogy milyen típusú, milyen gyártótól, milyen kapacitású. Ez fontos lenne, mert jelentősen befolyásolja mind a költségeket, mind a környezeti hatásokat.
Fogyasztói jogok és átláthatóság
A fogyasztói jogok szempontjából is felmerülnek kérdések. Aki állami támogatással energiatárolót telepít, azt milyen feltételek kötik? Köteles-e meghatározott időtartamig megtartani a rendszert? Mi van, ha meghibásodik – ki vállalja a javítási költségeket? Milyen garanciákat kell biztosítania a berendezés szállítójának?
Ezek nem technikai aprókérdések, hanem lényeges fogyasztóvédelmi szempontok. Az energiatároló rendszerek bonyolult elektromos berendezések, amelyek potenciális tűzveszélyt is jelenthetnek, ha rosszul telepítik vagy működtetik őket. Az EU fogyasztóvédelmi szabályai egyértelmű garanciákat írnak elő, de egy államilag támogatott programban ezek a követelmények szigorúbbak is lehetnek.
Az átláthatóság hiánya aggasztó. Ha valaki állami támogatást kap egy beruházáshoz, a nyilvánosságnak joga van tudni, hogy ki, mennyit, milyen feltételekkel kapott. Ez nem személyes adatokról szól – nem kell neveket nyilvánosságra hozni –, hanem a közpénz felhasználásának ellenőrizhetőségéről. Mennyi volt a teljes költségvetési keret? Hányan pályáztak? Milyen szempontok alapján döntöttek? Mennyiben jobb vagy rosszabb ez a program, mint mondjuk az építési támogatások vagy a családi adókedvezmények energiahatékonysági szempontból?
Makrogazdasági kontextus: energia és versenyképesség
Tágabb makrogazdasági értelemben Magyarország energiapolitikája kulcsfontosságú a versenyképesség szempontjából. Az OECD rendszeresen kritizálja Magyarország energiaintenzitását: GDP-arányosan sokkal több energiát használunk, mint a fejlettebb európai országok. Ennek több oka van: az ipari szerkezet, az elöregedett épületállomány, a nem megfelelő árjelzések, és a hatékonyságot nem ösztönző szabályozás.
Az energiaintenzitás javítása jelentős növekedési potenciált rejt. Ha ugyanannyi GDP-t kevesebb energiafelhasználással tudnánk előállítani, az közvetlenül javítaná a külkereskedelmi mérleget, csökkentené a kiszolgáltatottságot a külső áramoknak, és teret nyitna más területeken való beruházásokhoz. Az Európai Bizottság 2025-ös magyarországi országjelentése is kiemeli, hogy az energiahatékonyság javítása az egyik legfontosabb gazdasági reform lenne.
A háztartási energiatárolás ebben a kontextusban apró, de hasznos lépés lehet. De csak akkor, ha jól csinálják, átláthatóan, piaci alapon, versenyképesen. Ha viszont politikai megfontolások dominálnak, vagy a támogatás szétosztása átláthatatlan, akkor a program csak újabb példája lesz annak, hogy Magyarországon a gazdasági racionalitás helyett más szempontok vezérlik az állami beavatkozást.
Munkaerőpiaci hatások és a zöld gazdaság
A megújuló energia szektora jelentős foglalkoztatási potenciált rejt. Az Eurostat adatai szerint az EU-ban 2024-ben körülbelül 1,5 millió ember dolgozott közvetlenül a megújuló energia ágazatban, és ez a szám folyamatosan nő. Magyarországon a szám lényegesen alacsonyabb: becsülések szerint 15-20 ezer fő, ami az aktív népesség alig 0,3-0,4 százaléka.
Ha a háztartási energiatárolás programja tényleg fellendíti az ágazatot, ez új munkahelyeket teremthet telepítésben, karbantartásban, tanácsadásban. De ehhez átgondolt szakképzési stratégia kell: az energiatároló rendszerek telepítéséhez és karbantartásához speciális villamos- és elektronikai ismeretekre van szükség. Ha a munkaerőpiac nem termel elég megfelelően képzett szakembert, akkor vagy külföldről kell behozni – ami drága és körülményes –, vagy a munka minősége romlik, ami fogyasztóvédelmi problémákhoz vezet.
A munkaerőpiaci aspektus azt is jelenti, hogy a program sikerét nem csak a telepített akkumulátorok számában kellene mérni, hanem a létrehozott munkahelyekben, a szakképzési programok hatékonyságában, és a hazai vállalkozások versenyképességének javulásában. Ha a program csak külföldi technológiát és külföldi telepítőket hoz Magyarországra, a makrogazdasági haszon korlátozott marad.
A finanszírozás kérdése és a költségvetési fenntarthatóság
Közpénzről beszélünk, ezért érdemes megkérdezni: honnan jön a pénz, és más mire lehetne költeni? Ha a kormány mondjuk 50 milliárd forintot szán energiatároló-támogatásra, az tiszteletre méltó összeg, de ez az ország éves GDP-jének körülbelül 0,08 százaléka, a teljes költségvetés 0,15-0,2 százaléka.
Önmagában ez nem veszélyezteti a költségvetési egyensúlyt. De a kérdés az, hogy ez a legjobb felhasználása-e ennek a közpénznek az energetikai hatékonyság javítása szempontjából. Esetleg többet érnénk el, ha ugyanezt az összeget épületek szigetelésére fordítanánk? Vagy a közösségi közlekedés villamosítására? Vagy ipari energiahatékonyság-javító programokra?
Ezekre a kérdésekre csak rendszeres költség-haszon elemzés adhat választ, amit Magyarországon ritkán végeznek el, vagy ha elvégeznek, nem teszik nyilvánosságra. Az Európai Unió kohéziós alapjainak felhasználásánál kötelező az ex-ante és ex-post értékelés – azt szeretném, ha ugyanez az átláthatóság vonatkozna a nemzeti költségvetésből finanszírozott programokra is.
Az MNB inflációs jelentései rendszeresen figyelmeztetnek arra, hogy Magyarország költségvetési helyzete kényes egyensúlyban van. Az államadósság GDP-arányosan körülbelül 73 százalék, ami európai összehasonlításban közepes, de a deficit évek óta meghaladja a Maastrichti Szerződésben meghatározott 3 százalékos küszöböt. Ebben a helyzetben minden közpénz-felhasználásnál figyelni kell a hatékonyságra.
Az innováció ösztönzése és a vállalkozói környezet
A pro-piaci szemlélet szerint az állam szerepe nem az, hogy kiválassza a nyerteseket, hanem hogy keretet teremtsen az innovációhoz és a vállalkozáshoz. Egy jó energiapolitika ösztönzi a magánszektort, hogy fejlesszen jobb, olcsóbb, tisztább technológiákat.
Magyarországon azonban a vállalkozói környezet az energiaszektorban nem különösebben barátságos. Az energiapiac jelentős része állami vagy állam-közeli vállalatok kezében van: az MVM, az E.ON, az Alteo, és más szereplők. A belépési korlátok magasak, a szabályozás bonyolult, és az engedélyezési folyamatok lassúak.
Ha igazán ösztönözni akarná az államhatalom az energetikai innovációt, akkor egyszerűsítené az engedélyezést, csökkentené a bürokráciát, biztosítaná a verseny tisztaságát, és átlátható, stabil szabályozói környezetet teremtene. Ehelyett gyakran ad hoc döntések, személyre szabott támogatások, és átláthatatlan pályázati rendszerek jellemzik a szektort.
A magyar startup ökoszisztémában vannak energetikai innovációval foglalkozó vállalkozások, de többségük nemzetközi piacokra fókuszál, mert a hazai piac túl kicsi és túl szabályozott. Ha a magyar állam komolyan gondolná az energetikai átállást, akkor támogatná ezeket a vállalkozásokat, könnyítené a piacra lépésüket, és vevője lenne az innovatív megoldásaiknak.
Regionális egyenlőtlenségek és társadalmi igazságosság
Az energiatároló program valószínűleg elsősorban a tehetősebb családokat jutalmazza. Aki meg tudja előlegezni egy napelemes rendszer és energiatároló költségének felét – még akkor is, ha a másik felét az állam támogatja –, az jellemzően magasabb jövedelmi kategóriába tartozik. Ezáltal a program regresszív hatású lehet: közpénzből támogatja a jómódúakat.
Ez nem feltétlenül igazságtalan, ha a program társadalmi hasznot termel, ami mindenkinek előnyös. Ha a több ezer energiatároló stabilizálja az áramhálózatot, akkor az mindenki számára jobb szolgáltatást jelent. Ha csökkenti az ország energiaimportját, az javítja a makrogazdasági stabilitást, amiből végső soron mindenki profitál.
De ez nem menti fel a programot a társadalmi hatások átgondolása alól. Lehetne-e olyan konstrukciót kialakítani, ahol alacsonyabb jövedelmű családok is hozzáférnek energiatárolókhoz? Például közösségi energiatároló programok, ahol egy társasház lakói közösen finanszíroznak egy nagyobb rendszert, és megosztják a hasznokat?
Az európai gyakorlatban több ilyen modell is létezik. Németországban és Dániában vannak közösségi energiakooperatívák, ahol a lakók kollektíven fektetnek be megújuló energiába és tárolóba, és közösen élvezik az előnyöket. Ez társadalmilag befogadóbb, és gazdaságilag is hatékonyabb lehet, mert a méretgazdaságosság miatt egy nagy tároló olcsóbb egységköltséggel működik, mint sok kicsi.
Magyarországon a közösségi energiaprojektek szabályozási környezete sajnos még gyerekcipőben jár. A 2023-ban elfogadott megújuló energia irányelv EU-s átültetése lehetőséget adna erre, de a konkrét szabályozás még várat magára.
A zöld átállás politikai gazdaságtana
A politikai gazdaságtan azt vizsgálja, hogy a politikai folyamatok hogyan befolyásolják a gazdasági döntéseket. A miniszterelnök személyes levele egy energiatámogatási programban pontosan ilyen jellegű: gazdasági intézkedés, amit politikai eszközként használnak.
Ez önmagában nem elítélendő – minden kormány így tesz. De az objektív gazdasági újságírás feladata, hogy ne csak a politikai üzenetet közvetítse, hanem az alatta lévő gazdasági valóságot is megmutassa. Valóban hatékony ez a program? Kinek hasznos? Mennyibe kerül? Vannak-e jobb alternatívák?
A tapasztalat azt mutatja, hogy amikor egy gazdasági programot erősen politizálnak, az növeli annak kockázatát, hogy a szakmai szempontok háttérbe szorulnak. Ha a siker kritériuma nem a mért energiahatékonyság-javulás vagy a költség-haszon arány, hanem a politikai népszerűség, akkor a program tervezése és végrehajtása is más irányba tolódik.
Egy professzionálisan megtervezett energetikai támogatási programban világosak a célok, mérhetők az eredmények, átlátható a finanszírozás, rendszeres az értékelés, és rugalmas a kiigazítás, ha valami nem működik. Egy politikailag vezérelt programban ezek gyakran hiányoznak, mert a fontos az, hogy jól nézzen ki, ne feltétlenül az, hogy jól működjön.
Mit lehetne másképp csinálni?
Ha a pro-piaci, pro-európai közgazdász tervezné meg Magyarország energiatároló-támogatási programját, hogyan nézne ki? Vázoljunk fel néhány alapelvet:
Átláthatóság: minden adat nyilvános – költségvetési keret, pályázók száma, támogatás mértéke, döntési szempontok. Technológia-semlegesség: nem egy konkrét akkumulátortípust támogatunk, hanem bármilyen megoldást, ami megfelel az energiatárolási és biztonsági követelményeknek. Verseny ösztönzése: a támogatás ne konkrét berendezést támogasson, hanem pénzügyi ösztönzőt adjon, és a piac döntse el, melyik technológia győz. Méretgazdaságosság: támogatni kell a közösségi energiatároló projekteket, ahol több családban oszlik meg a költség és a haszon.
Társadalmi befogadás: biztosítani kell, hogy ne csak a gazdagok férhessenek hozzá a támogatáshoz. Monitorozás és értékelés: rendszeres jelentések arról, hogy mennyi energiát takarítunk meg, mennyivel javul a hálózat stabilitása, mennyi munkahely keletkezik. Európai integráció: összhang az EU energiaunió céljaival és a Single Market szabályaival. Költség-haszon elemzés: mielőtt kibővítik vagy módosítják a programot, független közgazdasági elemzés arról, hogy működik-e.
Ezek az elvek nem ideológiai kérdések – nem baloldali vagy jobboldali nézőpontot képviselnek, hanem józan gazdasági értelmet. Egy jól működő piacgazdaságban így kellene kinéznie egy állami energetikai programnak.
Európai integráció és energiaunió
Az Európai Unió egyik kiemelt célja az energiaunió megteremtése: olyan integrált európai energiapiac, ahol szabadon áramlik az áram és a gáz a határokon keresztül, közös szabályok vonatkoznak a megújuló energia támogatására, és közösen dolgozunk a klímasemlegesség elérésén.
Magyarország energiapolitikája gyakran szembemegy ezzel a törekvéssel. A rezsicsökkentés torzítja a piaci árakat, ami ellentétes az EU liberalizációs elveivel. Az orosz gáztól való erős függőség geopolitikai kockázatot jelent, amit az EU diverzifikációs törekvésekkel próbál kezelni. A megújuló energia lassú terjedése mögött maradunk az EU átlagától.
Ebben a kontextusban egy jól megtervezett energiatároló-program segíthetne a felzárkózásban. Az EU 2030-as klíma- és energiacéljai között szerepel, hogy a villamosenergia-fogyasztás 40 százaléka megújuló forrásból származzon, és jelentősen javuljon az energiahatékonyság. Magyarország jelenleg messze van ettől: a megújuló energia aránya az áramtermelésben körülbelül 13-15 százalék, jóval az EU 38 százalékos átlaga alatt.
A háztartási napelem és energiatárolás segíthetné ezeket a célokat elérni. De ehhez nem elég a hazai program – szükség van összehangolásra az európai energiapolitikával, az átviteli hálózatok összekapcsolására a szomszédos országokkal, és a közös szabályok betartására.
Az Európai Bizottság Recovery and Resilience Facility keretében jelentős összegeket bocsát Magyarország rendelkezésére zöld átállásra – ha ezeket a forrásokat nem fagyasztották volna be jogállamisági aggályok miatt. Ez a konkrét példája annak, hogy a hazai politikai döntések hogyan veszélyeztetik a gazdasági lehetőségeket.
Az energiatárolás technológiai jövője
Az akkumulátor-technológia rendkívül gyorsan fejlődik. Az elmúlt évtizedben a lítium-ion akkumulátorok ára körülbelül 90 százalékkal csökkent, ami lehetővé tette az elektromos autók és a háztartási energiatárolók elterjedését. De a technológia még mindig drága, és vannak környezeti aggályok is: a lítium bányászata jelentős ökológiai nyommal jár, és az akkumulátorok újrahasznosítása még nem megoldott.
Az új generációs technológiák – nátrium-ion akkumulátorok, szilárdtest akkumulátorok, áramlásos akkumulátorok – potenciálisan olcsóbbak és környezetbarátabbak lehetnek. Ha Magyarország egy állami program keretében most nagy mennyiségben vásárol mai technológiájú akkumulátorokat, fennáll a veszély, hogy néhány év múlva már elavultak lesznek, miközben más országok az újabb megoldásokra térnek át.
Ez újabb érv amellett, hogy az állami támogatás technológia-semleges legyen. Ne azt támogassuk, hogy valaki konkrétan egy 10 kilowattórás lítium-ion akkumulátort telepít, hanem azt, hogy van valamilyen energiatároló kapacitása, ami megfelel a technikai előírásoknak. Így a piac automatikusan a legjobb, legolcsóbb, legfejlettebb megoldást fogja választani.
A fogyasztói magatartás kérdése
A közgazdaságtanban egyre nagyobb szerepet kap a viselkedési közgazdaságtan, amely azt vizsgálja, hogy az emberek valójában hogyan döntenek – nem mindig racionálisan, ahogy a hagyományos közgazdaságtan feltételezi.
Az energiafogyasztás terén is sok ilyen hatás érvényesül. Az emberek jellemzően alulbecsülik a hosszú távú megtakarításokat és túlértékelik a rövid távú költségeket. Ezért még akkor is, ha egy energiatároló hosszú távon megtérül, sokan nem vásárolnak, mert a kezdeti beruházási költség elriasztó.
A viselkedési közgazdaságtan alapján az állami támogatás szerepe éppen az lehet, hogy segít túllépni ezen a döntési torzításon. De ahhoz, hogy ez működjön, a támogatásnak egyszerűnek, átláthatónak és könnyen hozzáférhetőnek kell lennie. Ha egy bonyolult pályázati folyamaton kell keresztülmenni, sok ember feladja, még akkor is, ha jogosult lenne.
A miniszterelnöki levél ebben a kontextusban kétélű fegyver. Egyrészt személyessé teszi a támogatást, ami ösztönzőleg hathat. Másrészt azt sugallja, hogy ez valami különleges, kivételes juttatás, nem pedig egy általános, jogszerű program, amihez bárki hozzáférhet, ha megfelel a feltételeknek.
Egy jól működő, piaci logikán alapuló rendszerben nem lenne szükség miniszterelnöki levélre. A támogatás automatikus lenne: aki megfelel a feltételeknek és megveszi az energiatárolót, az igénybe veszi az adókedvezményt vagy más ösztönzőt, és kész. Egyszerű, átlátható, mindenkinek elérhető.
Amit valóban tudnunk kellene
A tisztességes gazdasági újságírás azt jelenti, hogy világosan megmondjuk: mit tudunk, és mit nem tudunk. Ebben az esetben sok a bizonytalanság, mert az alapvető adatok hiányoznak.
Nem tudjuk: hány család kapott támogatást ebben a programban. Nem tudjuk: mennyi az egy családra jutó támogatás összege. Nem tudjuk: mi volt a teljes költségvetési keret. Nem tudjuk: milyen volt a pályázati folyamat. Nem tu
