1956 őszén Budapest nemcsak a forradalom helyszíne volt. A város parkjai és terei halotti torokká váltak. A szovjet tankok által megszállt, szétlőtt városban a halottszállítás összeomlott. Nem volt lehetőség rendes temetésre. A forradalom elesett harcosait és ártatlan áldozatait ott kellett eltemetni, ahol meghaltak. A Ferenciek tere, a Rákóczi tér, a Markusovszky tér. Ezek a közterületek váltak rögtönzött temetőkké.
- Ezek a sírok azonnali gyászhelyszínek lettek.
- Az emberek virágot hoztak.
- Gyertyákat gyújtottak.
- Ezek a köztéri emlékhelyek azt mutatták, egy egész nemzet sír egy várossal.
- De ez a látvány nem tarthatott sokáig.
- A forradalom leverése után a régi-új hatalom mindent el akart tüntetni.
A történelem írói gyakran mondják, a győztes írja a múltat. De néha a múlt maga írja át a jelent. Most, hetven évvel később, ezek az eltüntetett sírok visszatérnek a város képébe. Nem a föld alól, hanem a feledésből. A Fortepan gyűjteményében őrzött amatőr fotók nyomán. Ezek a képek ma már az egyetlen bizonyítékok. Bizonyítják, hogy ezek a sírok valóban léteztek. Hogy ezeken a helyeken valóban történt valami szörnyű és meghatározó.
| Helyszín | Emlékhely típusa | Avatás dátuma |
|---|---|---|
| Ferenciek tere | Kősztélé | Október 23. |
| Rákóczi tér | Kősztélé | Október 23. |
| Markusovszky tér | Kősztélé | Október 23. |
Ennek a bizonyítéknak köszönhetően most három helyszínen állítanak emléket. Budapest Főváros Önkormányzata állíttatta őket az Eidolon Centre for Everyday Photography és a Fortepan együttműködésében. A kősztéléket október 23-án, a forradalom 70. évfordulóján avatták fel. Szabó Levente építész és Polgárdi Ákos tipográfus tervezte őket. Egyszerű és méltóságteljes formák. A sztélék tetején ott vannak maguk a fotók. Az eredeti, borzas, fájdalmas pillanatok.
Ezek az emlékhelyek nem monumentumok. Nem óriási szobrok, amelyek a történelmet egy narratívába zárják. Ezek inkább jelzések. Finom pontok a város szövetében. Azt súgják az arra járónak, itt történt valami. Itt feküdtek holtak. Itt gyászolt egy közösség. Aztán mindent eltakartak. A sztélék lényege a fotó. A kép beszél. A kép nem hazudik. A kép rögzíti azt a kaotikus, őszinte gyászt, amelyet később annyira megpróbáltak irányítani és átírni.
Ez a projekt arról szól, hogy a történelem nem csak a nagy pillanatokról és a hivatalos emlékekről szól. A valódi emlékezet gyakran az utcán, a parkban, az emberek spontán reakciójában él tovább. Amikor a hatalom megpróbálja eltüntetni a múltat, az néha egy hétköznapi polgár fényképezőgépe válik a legfontosabb történészszemlévvé. Ma ezek a képek adják vissza a városnak egy elveszett rétegét. Egy réteget, amely fájdalommal, tisztelettel és elvesztéssel teli.
Amikor most elsétálsz a Ferenciek tere melletti kis parkban, láthatod a sztélét. Megállhatsz. Megnézheted a képet. Elgondolkozhatsz azon, mi történt itt 1956 novemberében. Ez az emlékezés egy aktív folyamat. Nem kérdez. Csak mutat. Azt a bizonyítékot mutatja, amelyet egyszer már sikeresen eltüntettek. A visszatérés ezeknek a helyeknek a kollektív emlékezetbe egy erős gesztus. Azt jelenti, egy város képes szembenézni minden rétegével, még a legfájdalmasabbal is. És hogy néha az emlékezés legszentebb formája egyszerűen csak a helyre állítani azt, ami valaha is történt. Pontosan ott, ahol a föld még mindig emlékezik, akkor is, ha mi már majdnem elfelejtettük.
