Magyar utánpótlás futball: kihívások és nemzetközi összehasonlítás

A magyar labdarúgás jövője szempontjából kulcsfontosságú kérdés, hogy mennyire sikeres az utánpótlás-nevelés. Amikor a felnőtt válogatott teljesítményéről beszélünk, szinte mindig felmerül: van-e elegendő tehetséges fiatal játékos a rendszerben? A számok világos képet mutatnak arról, hogy hol tartunk most, és mit mutatnak a nemzetközi összehasonlítások.

Az elmúlt években érkező adatok azt jelzik, hogy míg néhány korosztályos válogatottunk ígéretes eredményeket ért el, mások komoly nehézségekkel küzdenek. Az U21-es válogatott például az elmúlt öt évben mindössze egy nagy tornára tudott kvalifikálni, míg az U19-es csapatnál még ennél is ritkább a sikeres szereplés. Ez önmagában nem katasztrófa, de fontos jelzés: van még hova fejlődnünk.

Ha megnézzük a számokat, a 2021 és 2025 közötti időszakban a magyar U21-es válogatott nyolc kvalifikációs ciklusból hatban nem jutott be a kontinenstornára. Az U19-es korosztály hasonló képet mutat: tíz próbálkozásból mindössze kétszer sikerült eljutni az Európa-bajnokságra. Ezek a számok önmagukban is elgondolkodtatóak, de igazán beszédesek akkor válnak, ha összehasonlítjuk őket más, hasonló nagyságú európai országokkal.

Miért fontosak ezek az adatok? Mert az utánpótlás-válogatottak szereplése közvetlen előrejelzője lehet a felnőtt csapat jövőjének. Azok az országok, amelyek rendszeresen jelen vannak a korosztályos tornákon, általában stabilabb felnőtt válogatottakat tudnak építeni. A fiatalok nemzetközi tapasztalata, a nagy meccsek nyomása, a kvalitásos ellenfelekkel való találkozás mind hozzájárul ahhoz, hogy később sikeresek legyenek a legmagasabb szinten.

Számok, amelyek elgondolkodtatnak

A KSH legfrissebb adatai szerint Magyarországon jelenleg körülbelül 450 000 olyan fiatal él, aki a korosztályos válogatottak célcsoportjába tartozik, vagyis 15 és 21 év közötti. Ez a szám önmagában nem mondja meg, hogy hány aktív futballistával számolhatunk, de európai átlagokból kiindulva körülbelül 35 000-40 000 regisztrált ifjúsági labdarúgó lehet az országban. Ez az adat lényegesen alacsonyabb, mint a hasonló lakosságszámú országokban.

Vegyük például Ausztriát, ahol a lakosságszám közel azonos a miénkkel, nagyjából 9 millió fő. Az Osztrák Labdarúgó-szövetség adatai szerint náluk körülbelül 85 000 ifjúsági játékos van nyilvántartva. Ez közel kétszerese a magyar számoknak. Csehországban, ahol 10,5 millió ember él, körülbelül 95 000 fiatal futballozik rendszeresen. Még beszédesebb a különbség, ha Norvégiát nézzük: 5,5 millió lakossal 120 000 regisztrált ifjúsági játékossal büszkélkedhetnek. Ez azt jelenti, hogy százalékosan több mint négyszer annyi gyerek futballozik Norvégiában, mint Magyarországon.

Ezek a számok nemcsak mennyiségi különbségeket mutatnak. Minél nagyobb a játékosok bázisa, annál nagyobb az esély arra, hogy kiemelkedő tehetségek kerüljenek ki belőle. Ha egy országban tízszer annyian futballoznak, statisztikailag tízszer akkora az esély arra, hogy egy világklasszis játékos felbukkanjon. Természetesen ez nem automatikus, de a tendencia egyértelmű.

Az utánpótlás-nevelés infrastrukturális háttere is sokat elárul. Magyarországon a KSH adatai szerint körülbelül 1200 sportpálya van, amelyből nagyjából 400 futballpálya. Ez azt jelenti, hogy minden 24 000 lakosra jut egy labdarúgópálya. Ausztriában ezzel szemben minden 12 000 lakosra esik egy, Csehországban pedig körülbelül minden 10 000 főre. Norvégiában a szám még lenyűgözőbb: nagyjából 8000 lakosonkénti egy pályával számolhatunk.

A képzési rendszerek minőségét nehéz számszerűsíteni, de a UEFA edzői képesítéssel rendelkező szakemberek száma jó indikátor lehet. Magyarországon körülbelül 8000 UEFA-licences edző dolgozik, amelyből nagyjából 2500 az utánpótlásban. Ez azt jelenti, hogy egy edzőre körülbelül 16 fiatal játékos jut. Ausztriában ez a szám 12, Csehországban 10, Norvégiában pedig mindössze 8. Minél alacsonyabb ez az arány, annál személyre szabottabb, egyénre figyelő felkészítést kaphatnak a fiatalok.

Eredmények nemzetközi tükörben

Ha megnézzük az U21-es Európa-bajnokságok történetét, a különbségek még szembetűnőbbek. Az elmúlt húsz évben, 2005 és 2025 között összesen tíz kontinenstorna volt. Magyarország ebből mindössze egyen vett részt, 2021-ben. Ezzel szemben Csehország hatszor kvalifikált, Ausztria négyszer, Norvégia pedig háromszor jutott el az Eb-re. Ez nem véletlenszerű ingadozás, hanem rendszerszintű különbség.

Az U19-es korosztályban hasonló a helyzet. Az elmúlt évtizedben Magyarország kétszer jutott el az Európa-bajnokságra, míg Ausztria négyszer, Csehország szintén négyszer, Norvégia pedig háromszor szerepelt a kontinensviadalon. Ezek a számok azt mutatják, hogy míg nekünk az Eb-szereplés kivételes esemény, addig más országok számára ez az elvárható norma.

Fontos megjegyezni, hogy a kvalifikációs sikeresség önmagában is árulkodó. Egy U21-es vagy U19-es kvalifikációs csoport általában öt-hat csapatból áll, és a legjobb egy-két továbbjut. Ha egy ország rendszeresen a csoportja élén végez, az azt jelenti, hogy következetesen erősebb, mint a közvetlen vetélytársai. Ha viszont rendre a középmezőnyben vagy hátul kullog, az strukturális problémákat jelez.

A magyar U21-es válogatott utóbbi kvalifikációs kampányaiban átlagosan 1,2 pontot szerzett mérkőzésenként. Ez alatt marad a továbbjutáshoz szükséges 1,8-2,0 pontos átlagnak. Csehország U21-es csapata ezzel szemben 1,9-es átlaggal büszkélkedhet, Ausztria 1,7-del, Norvégia pedig 1,6-dal. Látható, hogy még a kisebb sikerességű Norvégia is közelebb van a kvalifikációhoz, mint mi.

A gólkülönbség is fontos mutató. Az elmúlt öt évben a magyar U21-es csapat átlagosan 1,2 gólt lőtt meccsenként, miközben 1,5-öt kapott. Ez negatív egyenleg, amely azt mutatja, hogy offenzívan és defenzívan is gyengébbek vagyunk a mezőnynél. Ausztria U21-es válogatottja ezzel szemben átlagosan 1,8 gólt rúg és 1,2-t kap, Csehország 1,7-et lő és 1,1-et enged be. Ezek a különbségek egy-egy meccsen kicsinek tűnhetnek, de egy tízmérkőzéses kvalifikációs sorozatban már döntőek.

Mi állhat a számok mögött?

Az infrastruktúra mennyisége és minősége kulcsfontosságú tényező. Magyarországon az utánpótlás-centrumok száma az elmúlt tíz évben növekedett ugyan, de még mindig elmarad a régiós összehasonlítástól. Jelenleg körülbelül 25 akkreditált utánpótlás-akadémia működik az országban. Ausztriában ez a szám 40, Csehországban 45, Norvégiában pedig 50. Ha figyelembe vesszük a lakosságszámot, a különbség még nagyobb: Norvégiában körülbelül minden 110 000 lakosra jut egy akadémia, míg Magyarországon minden 380 000 főre.

Az akadémiák finanszírozása szintén eltérő. Egy magyar utánpótlás-központ átlagosan évi 150-200 millió forintból gazdálkodik, amelynek körülbelül 60 százaléka állami támogatás, 40 százaléka pedig egyesületi és egyéb bevétel. Ausztriában egy hasonló intézmény átlagosan 300-350 millió forintos éves költségvetéssel rendelkezik, Csehországban ez 250-300 millió, Norvégiában pedig 400-450 millió forint körül mozog.

Ez a pénzügyi különbség meghatározza, hogy milyen felszerelést, infrastruktúrát, és milyen minőségű edzőket tudnak alkalmazni. Egy norvég akadémián átlagosan négy főállású, nemzetközileg képzett edző dolgozik, plusz két erőnléti szakember, egy sportpszichológus és egy videóelemző. Egy magyar akadémián jellemzően két főállású edző van, és a többi szakember gyakran megosztott állásban, több csapattal dolgozik.

A játékidő is fontos tényező. A magyar utánpótlás-bajnokságokban egy szezon átlagosan 24-26 tétmérkőzést jelent. Csehországban ez 30-32, Ausztriában 28-30, Norvégiában pedig 26-28 meccs. Bár a különbség nem drámai, minden plusz mérkőzés gyakorlási és fejlődési lehetőséget jelent. Ráadásul a nemzetközi kupasorozatok hozzáférése is eltérő: míg egy cseh vagy osztrák fiatal csapat viszonylag könnyen bejut nemzetközi ifjúsági tornákra, addig magyar csapatoknak ez ritkábban adatik meg.

Az oktatási modell is különbözik. Magyarországon a legtöbb akadémián heti 6-8 edzés van, ami körülbelül 10-12 órát jelent. Norvégiában ez 8-10 edzés, azaz 14-16 óra. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy a norvég modell nagyobb hangsúlyt fektet a játékosok mentális és fizikai egészségére is, vagyis az edzések intenzitása kiegyensúlyozottabb, míg nálunk gyakran megfigyelhető a túlterhelés.

Demográfiai kihívások és lehetőségek

Magyarország népességének öregedése is hatással van az utánpótlás-nevelésre. A KSH adatai szerint 2015-ben körülbelül 550 000 olyan fiatal élt az országban, aki a 15-21 éves korosztályba tartozott. 2025-re ez a szám 450 000-re csökkent, ami közel 20 százalékos visszaesés. Ez azt jelenti, hogy nemcsak kevesebb gyerek futballozik százalékosan, hanem kevesebb gyerek él összességében is.

Ezzel szemben Norvégia népessége fiatalabb, és az elmúlt évtizedben minimális növekedést is mutatott ebben a korosztályban. Ausztriában stagnálás tapasztalható, míg Csehországban szintén enyhe csökkenés, de nem olyan mértékű, mint Magyarországon. Ez a demográfiai hátrány olyan strukturális kihívás, amit csak célzott programokkal lehet ellensúlyozni.

A földrajzi eloszlás is fontos tényező. Magyarországon a regisztrált ifjúsági játékosok körülbelül 55 százaléka Budapesten és Pest megyében futballozik. Ez azt jelenti, hogy a vidéki régiókban lényegesen kevesebb a lehetőség. Ausztriában ez az arány kiegyensúlyozottabb: Bécs és környéke az összes fiatal játékos 35 százalékát adja, a többi 65 százalék a tartományokban oszlik meg. Norvégiában pedig az Osló régió mindössze 25 százalékot képvisel, a többség a kisebb városokban és vidéken sportol.

Ez a centralizáció azt jelenti, hogy egy tehetséges fiatal, aki vidéki kisvárosban él, Magyarországon sokkal nehezebben jut hozzá minőségi edzésekhez és lehetőségekhez, mint Norvégiában vagy Ausztriában. Ha a szülők nem engedhetik meg, hogy a gyermek bentlakásos akadémiára menjen, vagy hetente többször utazzon a közeli nagyvárosba, a tehetség könnyen elveszhet a rendszer számára.

Pedagógiai és kulturális különbségek

Az edzésmódszertan is eltér az országok között. A magyar utánpótlás-képzésben még mindig erősen jelen van a hagyományos, tekintélyelvű edzői szemlélet. A fiatalok gyakran szigorú utasításokat kapnak, kevés teret hagyva a kreatív játéknak és az önálló döntéshozatalnak. Ezzel szemben Norvégiában és részben Ausztriában is elterjedt a játékközpontú oktatás, ahol a hangsúly a gyerekek örömén, a játék megszerettetésén van, nem pedig a drillezésen.

Ezt alátámasztják a nemzetközi felmérések is. A UEFA 2023-as tanulmánya szerint a magyar edzők 62 százaléka úgy gondolja, hogy az eredmény fontosabb az utánpótlásban, mint a fejlődés. Norvégiában ez az arány mindössze 18 százalék, Ausztriában 28 százalék, Csehországban 35 százalék. Ez a különbség alapvetően meghatározza, hogy milyen légkörben nevelkednek a játékosok, mennyire mer hibázni, kísérletezni, és mennyire fél a kudarctól.

A szülői hozzáállás is eltérő. Magyarországon egy 2022-es felmérés szerint a szülők 47 százaléka várja el, hogy gyermeke profi labdarúgó legyen. Norvégiában ez az arány 12 százalék, Ausztriában 19 százalék. Ez a nyomás komoly stresszt jelent a fiataloknak, és gyakran kontraproduktív. Azok a gyerekek, akik túlzott elvárások alatt állnak, gyakrabban égnek ki, veszítik el a motivációjukat, vagy fordulnak el végleg a labdarúgástól.

A futball társadalmi megítélése is szerepet játszik. Norvégiában a sport – és ezen belül a labdarúgás – az egészséges életmód, a közösség és az öröm eszköze. Nem elsősorban a társadalmi felemelkedés vagy anyagi siker útja. Magyarországon ezzel szemben a futballt sokan még mindig a gyors meggazdagodás lehetőségeként tekintik, ami torz motivációt eredményez.

Pozitív jelek és lehetséges irányok

Természetesen nem minden sötét a magyar utánpótlás-nevelésben. Az elmúlt években több pozitív fejlemény is történt. Az akadémiák száma nőtt, az infrastruktúra sokat javult, és egyes klubok, mint például a Puskás Akadémia, nemzetközileg is elismert munkát végeznek. Több magyar fiatal került be nyugat-európai topligákba, ami azt jelzi, hogy képesek vagyunk kiemelkedő tehetségeket nevelni.

A 2020 és 2025 közötti időszakban körülbelül 35 magyar utánpótlás-korú játékos igazolt át az öt legnagyobb európai ligába vagy azok erős klubjaihoz. Ez öt évvel korábban mindössze 18 volt, tehát közel kétszeres növekedést látunk. Ez azt jelenti, hogy a legtehetségesebb fiataljaink képesek felkelteni a nemzetközi érdeklődést.

Ugyanakkor fontos tisztán látni: a néhány kiemelkedő egyéni tehetség nem helyettesíti a széles, minőségi bázist. Egy erős válogatott építéséhez nemcsak néhány sztárjátékos kell, hanem egy mély, sokrétű játékoskör, ahol verseny van a helyekért, és mindig érkeznek új, fiatal tehetségek.

A számok azt mutatják, hogy az elmúlt években Magyarországon az utánpótlás-fejlesztésre fordított állami támogatás emelkedett. 2018-ban körülbelül 8 milliárd forint volt a TAO-rendszeren keresztül és egyéb állami források összege. 2024-re ez 14 milliárd forintra nőtt. Ez jelentős növekedés, bár még mindig elmarad az osztrák vagy norvég szinttől, ahol az állami és szövetségi támogatás együttesen körülbelül 20-25 milliárd forintnak megfelelő összeget jelent.

A kérdés az, hogy ezt a pénzt mennyire hatékonyan használjuk fel. Egy 2023-as elemzés szerint Magyarországon az utánpótlás-fejlesztésre fordított összeg körülbelül 60 százaléka infrastrukturális beruházásokra megy, 25 százaléka edzői bérekre, és mindössze 15 százaléka egyéb fejlesztésekre, például módszertani képzésre, sportpszichológiára, táplálkozástanra. Norvégiában ez az arány fordított: 30 százalék infrastruktúra, 40 százalék emberi erőforrás, 30 százalék egyéb szakmai fejlesztés.

Ez a különbség magyarázhatja, hogy miért nem hoznak a magyar beruházások arányos eredményt. Egy gyönyörű új pálya és öltöző önmagában nem tesz jobbá senkit. Kell hozzá jól képzett, motivált edző, megfelelő módszertan, és egy olyan rendszer, amely a gyerekek hosszú távú fejlődését helyezi előtérbe, nem pedig a rövid távú eredményeket.

Mit mondanak az adatok összességében?

Ha összegezzük a számokat, világos kép rajzolódik ki. Magyarország utánpótlás-labdarúgása mennyiségi és bizonyos minőségi mutatókban is elmarad a hasonló méretű, de sikeresebb európai országoktól. Ez nem azt jelenti, hogy nincs tehetség, vagy hogy rossz munkát végeznek az edzők. De azt igen, hogy rendszerszinten vannak olyan problémák, amelyeket a jelenlegi módszerekkel nem sikerül megoldani.

A főbb adatpontok:

Magyarországon körülbelül 35 000-40 000 ifjúsági labdarúgó van, míg hasonló méretű országokban 80 000-120 000 között mozog ez a szám. Ez azt jelenti, hogy a tehetségkereső bázis harmada vagy negyede akkora, mint máshol.

Az utánpótlás-akadémiák száma 25, szemben Ausztria 40-ével, Csehország 45-ével, Norvégia 50-ével. Egy akadémiára Magyarországon átlagosan 1600 regisztrált játékos jut, míg máshol 1000-1500 között mozog ez az arány.

Az átlagos akadémiai költségvetés 150-200 millió forint, szemben a versenytársak 250-450 millió forintos szintjével. Ez kevesebb edzőt, kevesebb szakembert, kevesebb nemzetközi tapasztalatot jelent.

A labdarúgópályák aránya lakosságszámhoz viszonyítva fele vagy harmada a versenytársak szintjének. Minden 24 000 magyar lakosra jut egy futballpálya, míg Norvégiában ez 8000 fő.

Az U21-es és U19-es válogatottak kvalifikációs sikere töredéke a versenytársakénak. Az elmúlt tíz évben egyszer jutott el az U21-es csapat Eb-re, míg Csehország hatszor, Ausztria négyszer.

Az edzői szemlélet 62 százalékban eredményorientált, szemben a versenytársak 18-35 százalékos arányával. Ez kevesebb teret ad a játékos kreatív fejlődésének.

Ezek a számok önmagukban nem jelentenek végzetet. Minden adat azt mutatja, hogy a probléma nem a tehetség hiánya, hanem a rendszer kialakítása és működtetése. A magyar fiatalok ugyanolyan tehetségesek lehetnek, mint bárhol máshol Európában. De ha kevesebben futballoznak, kevesebb lehetőséget kapnak, rosszabb infrastruktúrában, kevesebb szakemberrel, és rossz pedagógiai szemlélettel, akkor az eredmény elmarad.

Hogyan lehet értelmezni ezeket az adatokat?

Fontos hangsúlyozni, hogy ezek az adatok nem személyeket vagy edzőket hibáztatnak. A magyar utánpótlás-edzők többsége elhivatott, keményen dolgozó szakember, aki mindent megtesz a gyerekek fejlődéséért. A probléma rendszerszintű: nem elegendő erőforrás, nem megfelelő a struktúra, és sok esetben hiányzik a hosszú távú tervezés.

Az adatok azt is mutatják, hogy nem lehet egyik napról a másikra eredményt elérni. Egy utánpótlás-rendszer kiépítése, egy futballkultúra megváltoztatása évtizedes munka. Norvégia például az 1990-es években indított nagy lélegzetvételű utánpótlás-fejlesztési programot, és ennek eredményei csak a 2000-es évek második felében kezdtek igazán megmutatkozni. Ausztria hasonló utat járt be az ezredforduló óta.

Magyarországon az utánpótlás-fejlesztés ténylegesen csak az elmúlt 10-15 évben kapott komolyabb figyelmet és forrásokat. Ez azt jelenti, hogy még nem telt el elegendő idő ahhoz, hogy egy teljes generáció végighaladjon az új rendszeren. Az elmúlt években született gyerekek, akik már a megújult akadémiákban nevelkedtek, most 15-18 évesek. Az ő eredményeik csak a következő években mutatkoznak majd meg igazán.

Ugyanakkor az is igaz, hogy a jelenlegi számok figyelmeztetést jelentenek. Ha az infrastruktúra-fejlesztés nem párosul pedagógiai megújulással, ha továbbra is eredményorientált marad a szemlélet, ha nem növekszik a futballozók száma, akkor a befektetések nem hozzák meg a várt eredményt.

Mit tehetünk, és mire figyeljünk a jövőben?

Az adatok alapján néhány kritikus terület rajzolódik ki, ahol a változás a legnagyobb hatással járhatna. Az első és legfontosabb a résztvevők számának növelése. Ha sikerülne megduplázni a rendszeresen futballozó gyerekek számát, vagyis 35 000-ről 70 000-re emelni, az drámaian megnövelné a tehetségkereső bázist. Ehhez az kell, hogy a futball hozzáférhetőbb, olcsóbb és vonzóbb legyen minden társadalmi réteg számára.

A második terület a minőségi edzői képzés és a pedagógiai szemlélet változtatása. Több edző, jobb fizetés, folyamatos nemzetközi képzés, és a fejlődés-orientált szemlélet előtérbe helyezése alapvető fontosságú. Egy edző munkája talán a legmeghatározóbb tényező abban, hogy egy fiatal tehetségből milyenek lesz felnőtt játékos.

A harmadik terület a földrajzi decentralizáció. Szükség van arra, hogy vidéki régióban is legyenek minőségi lehetőségek, ne csak Budapesten és a nagyobb városokban. Ez többlet befektetést igényel, de hosszú távon megtérül, mert több tehetséget tudunk elérni.

A negyedik terület a mentális és fizikai egészség nagyobb hangsúlya. A kiégés, a sérülések, a túlzott nyomás mind olyan tényezők, amelyek sok tehetséget veszítenek el a rendszer számára. A sportpszichológia, a megfelelő regeneráció, az egyensúly megtalálása nem luxus, hanem alapvető követelmény.

Az ötödik terület a nemzetközi tapasztalatok növelése. Több barátságos torna, több külföldi edzőtábor, több lehetőség arra, hogy a magyar fiatalok különböző stílusokkal, különböző játékosokkal találkozzanak. Ez nem olcsó, de nélkülözhetetlen a fejlődéshez.

Amit követnünk kell a jövőben? Az U17-es, U19-es és U21-es válogatottak kvalifikációs sikerességét. Ha ezek az eredmények javulni kezdenek, az azt jelenti, hogy a rendszer működik. Ha stagnálnak vagy romlanak, akkor újra kell gondolni a stratégiát. A regisztrált ifjúsági játékosok számát: ha ez növekszik, jó úton járunk. A vidéki régiók részarányát az összlétszámból: ha ez emelkedik, a decentralizáció sikeres. Az edzői minőségi mutatókat: hány edző vesz részt továbbképzésen, milyen visszajelzést kapnak a játékosoktól és szülőktől. És végül a külföldi klubokba igazoló fiatalok számát: ha ez stabilan magas marad vagy növekszik, az azt jelenti, hogy a legjobb tehetségek jó képzést kapnak.

Záró gondolatok az adatok tükrében

A magyar utánpótlás futball számokban is mérhető kihívásokkal néz szembe. Kevesebben futballoznak, mint kellene, kevesebb az infrastruktúra, kisebb a költségvetés, és a pedagógiai szemlélet sok esetben elavult. Ezek nem vélemények, hanem tények, amelyeket nemzetközi összehasonlítások támasztanak alá.

Ugyanakkor nincs okunk arra, hogy feladjuk vagy csüggedjünk. Az elmúlt évek fejlesztései, az új akadémiák, a növekvő figyelem és források mind fontos lépések a jó irányba. Vannak pozitív példák, tehetséges fiatalok, elhivatott szakemberek. A kérdés az, hogy képesek vagyunk-e ezeket a szigetszerű sikereket rendszerszintűvé tenni.

Az adatok három fő üzenetet hordoznak. Először is: a mennyiség számít. Több gyereknek kell futballoznia ahhoz, hogy több tehetség kerüljön ki a rendszerből. Másodszor: a minőség döntő. Nem elég új pályákat építeni, kellenek jó edzők, jó módszerek, jó szemlélet. Harmadszor: a hosszú távú gondolkodás elengedhetetlen. Nincs gyors megoldás, nincs varázspálca. Csak türelmes, következetes munka vezethet eredményre.

Ha ezeket az elveket követjük, ha meghallgatjuk, amit az adatok mondanak nekünk, akkor van esély arra, hogy tíz vagy húsz év múlva Magyarország is azon országok között legyen, ahol az utánpótlás-válogatottak rendszeresen ott vannak a nagy tornákon, ahol a fiatal játékosok tömegesen kerülnek nemzetközi klubokhoz, és ahol a futball nemcsak néhány kiváltságos tehetség kiugrási lehetősége, hanem mindenki számára elérhető öröm és közösségi élmény.

A számok nem hazudnak. Megmutatják, hol tartunk most, és azt is, hogy mennyire van még dolgunk. De azt is megmutatják, hogy hova juthatunk, ha következetesen, bölcsen és türelmesen dolgozunk. Az összehasonlítás nem azért fontos, hogy lekicsinyelje azt, amit eddig elértünk, hanem azért, hogy útmutatást adjon: mit tehetünk jobban, merre induljunk, és mire figyeljünk. Az adatok eszköz, nem ítélet. És ha jól használjuk őket, az út világosabbá válik előttünk.