Kezdetek és liberális gyökerek
Látjuk, hova jutott a Fidesz. A mai napon egy olyan pártot látunk, amely teljes ellentéte annak a liberális, nyugatias, az ország sorsáért aggódó fiatalok csoportosulásának, amiből 1988-ban kinőtt. Hogyan lehetséges ez a hatalmas átalakulás? Hogyan lett egy ifjú demokraták szervezetéből egy olyan politikai erő, amelyről nemzetközi jelentések és elemzők mára gyakran jellemzően autokratikusnak írnak? Az út válaszokat ad, és szemléletesen mutatja, hogyan változhat meg a politikai erőtökösök természete a hatalom és az idő hatására. Felidézzük tehát, honnan és hogyan jutott idáig.
Ha valaki ma végignéz a vezető kormánypárton, nem tudja elképzelni, hogy liberális, nyugatias, az ország sorsáért aggódó fiatalok szervezetéből nőtt ki.
Az 1988-ban alapított Fidesz vezetői bátrak voltak és tettre készek, éles elméjűek, jó debattőrök, és a jó értelemben vett magabiztosság jellemezte őket.
A kezdetek radikálisak voltak: a párt neve is, a Fiatal Demokraták Szövetsége, egyfajta nyitott felhívás volt, amelybe teoretikusan bárki beletartozhatott, aki az elveket vallja.
A nyugati orientáció és az európai integráció volt az alapkő.
“Minket a történelmünk és kultúránk Európához köt” – deklarálták egy 1990-es választási kiadványban, s célként jelölték meg, hogy „országunk minél előbb tagja legyen az Európai Gazdasági Közösségnek”.
Amikor a legtöbb párt azon versengett, hogyan tudja nemzeti színekkel és szimbólumokkal kidekorálni magát, a fideszesek a narancsot és a narancsszínt választották.
Ez nem csupán esztétikai döntés volt; a narancssárga a nyugati liberalizmus egyik színe, a hidegháborús semlegességtől való elszakadás jelképe.
Liberalizmusuk magától értetődő volt, a magyar pártok közül elsőként kérték felvételüket a Liberális Internacionáléba, s mint Orbán Viktor 1991-ben kifejtette, politikájuk azon alapul, hogy „milyen gyakorlati politika szolgálja az adott körülmények között leginkább az egyén szabadságát”. Ezek a szavak ma már idegennek hangzanak a párt retorikájában.
A leghíresebb Orbán-beszéd és következményei
A Fidesz emblematikus pillanata volt Orbán beszéde 1989-ben Nagy Imre és társai temetésén, amikor radikálisan megfogalmazott mondanivalóval hívta fel magára a szélesebb közvélemény figyelmét.
Hangosan követelte az oroszok kivonulását, s lehet, hogy nem elsőként, sőt lehet, hogy akkor már elkezdődött egyes egységek kivonása, de az orosz csapatok még itt tartózkodtak, s pont azon a temetésen fontos volt a távozásukat követelni.
De figyelemfelkeltő volt az is, ahogyan szembeszállt a koporsónál tülekedő kommunista politikusokkal, mert ezzel demonstrálta a szakítást a pártállami rendszerrel.
Orbán-beszéd hatása a párt arcára
Furcsamód ez a beszéd jelentette a fiatal demokraták pártjának a végzetét is. Attól kezdve Orbán lett a párt arca, személyisége rányomta bélyegét a Fidesz minden ténykedésére.
A karizma és a határozott vezetés már ekkor megmutatkozott. Bár, mint azt néha ironikusan felhánytorgatja, az övé csak a hármas számú párttagkönyv – Kövér László és Németh Zsolt előzik meg a sorban –, a gyakorlatban hamarosan ő vált a meghatározó erővé.
A párt átalakulása és a rendszerváltás utáni generáció
Az 1990-es választás után még kollektív vezetéssel működő pártot Orbán frakcióvezetőként testesítette meg, majd 1993-tól pártelnökként. Azóta pár év kivételével, amikor önszántából adta át a párt vezetését, ő az elnök.
Ez a folyamatos vezetés kulcsfontosságú volt az átalakulásban.
A párt szervezete, döntéshozatala és végső soron ideológiája egyre inkább egyetlen ember irányítása alá került.
Az úgynevezett „rendszerváltás utáni” generáció pártja lassanként egy személy köré szerveződött.
Bod Péter Ákos – “Nehéz a Fideszről mint pártról beszélni”
Ezt erősíti egykori szövetségese, Bod Péter Ákos megállapítása is: „Nehéz a Fideszről mint pártról beszélni, mivel lényegében minden döntés Orbán kezében van.”
Ez a megfigyelés nem egy frusztrált volt-tag véleménye, hanem a párt belső működésének lényegét ragadja meg, amely az évek során csak megerősödött. A párt és a kormányzati apparátus szorosan összefonódott, a döntések egyre kevesebb emberre szűkültek.
Az 1998–2006 közötti fordulópont és az újraszervezés
Az 1998-as első kormányzás rövid időre megtörtént, de az 2002-es és 2006-os vereség volt az igazi fordulópont.
Ezek után a párt radikálisan újraszervezte magát.
A „polgári körök” létrehozása, a médiaegyüttesek kiépítése és a párt államosítása korszakhatározó lépések voltak.
A Fidesz már nem csupán egy parlamenti párt lett, hanem egy párhuzamos társadalmi és gazdasági hálózat magva, amelynek középpontjában a pártelnök állt.
A „rendszerváltás” retorikája fokozatosan átalakult a „nemzeti együttműködés rendszerévé”.
A liberális értékeket felváltotta a konzervatív nemzeti narratíva.
A hatalom konszolidációja és a 2010-es évek
A 2010-es kétharmad lehetővé tette, hogy ezt a párhuzamos rendszert teljes erővel beépítsék az állam szervezetébe.
A hatalom koncentrációja, a média és az igazságszolgáltatás átalakítása, az alkotmány módosítása mind oda vezetett, ami ma látható.
A párt és az állam gyakorlatilag összeolvadt.
A kezdeti európai integráció szenvedélye átfordult egy feszült párbeszédébe, majd gyakori konfliktusokká az EU intézményeivel.
Az egyéni szabadság helyét a kollektív nemzeti érdek, az „államalapítás” retorikája vette át.
A jelen: 2022-es választás és következmények
A 2022-es választás után a Fidesz egy olyan pozícióban van, amilyenben még soha.
A parlamenti ellenzék gyakorlatilag semmivé lett redukálva, a párt teljes dominanciát élvez.
A belső vita helyét az egyértelmű pártvonal teljes követése vette át.
Az Orbán Viktor személyében megtestesülő vezető tekintélye „kikezdhetetlen lett”, ahogyan azt sokan mondják.
A párt kezdeti pluralitása és vitakultúrája az évszázadfordulóra eltűnt, és helyét egy hierarchikus, vezető-központú modell vette át.
Összegzés: az út következményei
A kérdés az, hogy ez az út vezetett-e elkerülhetetlenül ide, vagy történelmi balszerencsék, stratégiai választások és a hatalom természete kombinációja hozta létre a mai képet. A válasz valószínűleg mindkettő.
A Fidesz átalakulása egyben a magyar politikai kultúra és a rendszerváltás utáni évtizedek tükrére is. Megmutatja, hogyan válhat egy radikális változást hirdető erő maga a status quo őrzőjévé, és hogyan olvadhat össze egy párt egy személy karizmájával és ambícióival annyira, hogy az identitásuk véglegesen összefonódjon.
Az átalakulás története tehát nem csupán egy párté, hanem egy korszaké, egy ország politikai életének tanulsága, amely mind a mai napon tart. Látjuk, hova jutott a Fidesz. A történelem feladata lesz megítélni, hogy ez az út hová vezet végül.
