Az orosz történelem egyik fájdalmasan ismétlődő mintája, hogy az ország útja – legyen szó cári, szovjet vagy posztszovjet időkről – valahányszor szembefordul a Nyugattal, konfliktusba torkollik. Ez a sorsjegy nem elkerülhetetlen. Vannak pillanatok, amikor más irány is látszik lehetségesnek. Az egyik ilyen időszak Borisz Jelcin elnöksége volt, amely a káoszba fulladó gazdasági átmenet ellenére megpróbálkozott a demokratikus intézmények kiépítésével. Egy másik, rövidebb fázis Vlagyimir Putyin első elnöki ciklusai voltak, amikor a gazdasági stabilitás mellett a politikai rendszer még viszonylag nyitott maradt, legalábbis a 2011-es választásokig.
A fordulópont 2011-2012-ben jött el. A decemberi parlamenti választásokon a hatalom először kényszerült nyilvánvaló és durva szavazatszámlálási csalásokra, hogy biztosítsa az uralkodó Egyesült Oroszország párt sikerét. Addig a kampánykorlátozások és a folyamatosan kedvezőtlenebbé tett választási törvények elegendőek voltak a győzelemhez. A 2012. márciusi elnökválasztáson Putyin győzelme valószínűleg megvolt anélkül, hogy durva csalásra lett volna szükség, de az eredményt mégis felhigították, hogy imponáló többséget mutassanak.
És itt történt valami rendkívüli. Amikor nyilvánvalóvá vált a csalás, nem a legszegényebbek, hanem az orosz középosztály lázadt fel. Az a középosztály, amely Putyin évtizede alatt, az olaj- és gázbevételek köszönhetően erősödött meg. A tüntetők üzenete egyértelmű volt: nem elég a gazdasági stabilitás és a lassú javulás. Akarjuk a korrupció megfékezését és azt, hogy politikai akaratunkat a hatalom komolyan vegye. Ez a mozgalom azonban nem volt olyan, mint a szomszédos Ukrajnában a forradalmak. Az orosz tüntetőknek volt vesztenivalójuk – az egzisztenciális biztonságukat – és ezért a kitartásuk sem volt végtelen. A hatalom kemény kézzel, letartóztatásokkal és új elnyomó törvényekkel reagált.
2012 tehát az utolsó jelentős pillanat volt, amikor meg lehetett volna akadályozni Oroszország teljes autokratikus záródását. Azóta a rendszer minden demokratikus vagy ellenőrző mechanizmust lebontott: a független média szinte teljesen megsemmisült, a politikai ellenzéköt üldözik vagy bebörtönzik, a civil szervezeteket „külföldi ügynöknek” nyilvánítják. A 2014-es krími annexió és a 2022-es teljes körű invázió Ukrajna ellen pedig végleg meghatározta Oroszország útját, visszafordíthatatlanul szembefordítva a Nyugattal és a nemzetközi jogrenddel.
A kérdés ma: Mi indíthatná el az irányváltást? Putyin 2025-ig hivatalban maradó elnöki mandátuma látszólag stabilnak tűnik, de a jövőre nézve néhány kulcsfontosságú tényező fog számítani.
- A háború vége és következményei. A konfliktus végkimenetele döntő lesz. Egy katasztrofális vereség vagy egy olyan patthelyzet, amely hosszú távú gazdasági és társadalmi megterhelést jelent, megrendítheti a rezsim belső legitimációját, amely jelenleg a „nagyhatalmi” narratívára épül.
- Gazdasági nyomás. A szankciók hatása lassú, de elmelyülő. Az ország gazdasága a háború igényeihez van alárendelve, az életszínvonal stagnál vagy csökken.
- Az elitek egyensúlya. Putyin hatalma a biztonsági szervek (sziloviki) és a gazdasági klánok belső egyensúlyán nyugszik.
- A társadalom fáradtsága. A jelenlegi apátia és passzív beleegyezés nem egyenlő a támogatással.
- Fiatalok helyzete. A fiatal, képzett szakemberek tömeges távozása (agyrázkódás) hosszú távú problémákat okoz.
- Korrupció és átláthatóság. A korrupció megfékezése és a politikai akarattal való komolyan vétel iránti igény nő.
Optimista előjelek jelenleg nem látszanak. A rendszer minden erőforrását a túlélésre és az ellenőrzésre összpontosítja. Egy demokratikus fordulat nagyon távolinak tűnik. A realitás az, hogy bármilyen változás is jöhet, az először a hatalom belső feszültségeiből, a gazdasági nehézségekből vagy a háború súlyos következményeiből fakadhat, nem pedig külső nyomásból. Az 1991-es és az 1917-es fordulatok tanulsága, hogy Oroszországban a változás gyakran hirtelen és kiszámíthatatlan. A jelenlegi autokrácia látszólag monolit, de történelmileg az ilyen rendszerek is hajlamosak a váratlan összeomlásra, amikor már senki sem hisz abban, hogy megvédhetők. 2025 nem varázsdátum, de egy olyan időkeret, amikorra a háború és a szankciók hatásai mélyebben beivódtak, és a Putyin-rendszer valódi tartósságának próbája ismét elé kerül.
