Bevezető és vita háttere
Az április 12-ei választás nemcsak a közvélemény-kutatásoknak, hanem a közéleti-politikai diskurzusban is megjelenő politikatudományi elméleteknek és értelmezéseknek is egyfajta tesztje volt.
A viták akörül forogtak, hogy demokrácia-e (még) az Orbán-rezsim, vagy (már) autokrácia.
Vagy autokrácia – vagy egyenesen diktatúra – már a kezdetektől, azaz 2010–2011-től kezdődően?
Lehet-e győzni választáson? Ha legyőzik, elismeri-e a vereséget, vagy másnap rendkívüli állapotot jelentenek be (hiszen félig már évek óta abban élünk) – és Orbán Viktor uralma nyílt diktatúraként folytatódik?
A választást megelőző hónapok az ellenzéki oldal egy részében félelmekben teltek, ami a Fidesz egyre szürreálisabbá váló kampánya következtében érthető. Számos megfigyelés, elmélet és konteó látott napvilágot arra vonatkozóan, hogy mi mindent tesz meg a rezsim azért, hogy megőrizze a hatalmát: az ukrán fenyegetésre, esetleg hamis zászlós hadműveletekre hivatkozva majd elhalasztják a választást; az utolsó pillanatban megváltoztatják a választási rendszert; a választás napján történik valami, ami miatt lefújják onnan; külföldi beavatkozásra hivatkozva majd nem fogadják el a vereséget, kivezénylik a fegyveres erőket; Magyar Péter kipotyog egy ablakból, és így tovább.
Ehhez képest a szavazatok 45 százalékos feldolgozottságánál Orbán Viktor felhívta Magyar Pétert, gratulált, majd egy rövid és egyértelmű beszédben – még az ukránózást és a brüsszelezést is mellőzve – elismerte a vereségét. Ha a hatalomátadás éppolyan zökkenőmentes lesz, mint volt a vereség elismerése, akkor az elemzőszakmának és a politikatudománynak érdemes lesz önreflexiót tartania. Mi ehhez próbálunk néhány szemponttal szolgálni.
A Fidesznek lejtett a pálya, ez nem kérdés: A Fidesznek lejtett a pálya, ez nem kérdés: a fékek és ellensúlyok rendszerének kiüresítése, az állam erőforrásainak – beleértve a közmédiát és a titkosszolgálatokat – pártcélú felhasználása, a folyamatos lejáratókampányok és megfélemlítés, a gyűlöletpropaganda tizenegy éve, a dokumentált szavazatvásárlás pénzzel és fenyegetésekkel, a neofeudális vagy klientelista viszonyok kialakítása számos régióban és alrendszerben; ezek mind-mind annak jelei, hogy a vereség elismerésével nem válik az Orbán-rezsim visszamenőleg liberális demokráciává.
De mit mond el a választási eredmény és annak az Orbán általi demonstratív elfogadása a korábbi félelmekről – és ezektől nem függetlenül – a rendszer mibenlétére vonatkozó kurrens diagnózisokról?
Tézisünk az, hogy a fokozódó félelmeknek a kormányzati kampány durvasága mellett volt egy tágabb, ha úgy tetszik, „elméleti” oka.
Mégpedig az Orbán-rezsimnek a kormánykritikus politikai gondolkodásban jelen lévő félreértése.
Ezt a félreértést leginkább az jellemzi, hogy a rendszert túlságosan is a vezető – Orbán Viktor – személyéhez kötötték, mint ahogy azt a „vezérek demokráciája” vagy „Viktor-rezsim” kifejezések is sugallják. Ezen elnevezések ugyanakkor homályosan hagyják azt, hogy a rendszer Orbántól függ-e (majd ha ő távozik, összeomlik), vagy Orbán a rendszertől (ami ő nélküle is továbbműködhet). A választás eredménye utóbbira utal.
Az Orbán-rezsimet gyakran személyeskedő, autoriter rendszerként írják le, amely mintegy elnöki rendszer. Sőt, a szóban forgó autokrata vezető rendszerint egy ilyen elméletben olyan szociológiai típust testesít meg, aki pszichopata tulajdonságú, és irracionális érdekkövetésében akár a saját rendszerét is aláássa, csak hogy ő maradjon hatalmon. Orbán politikája azonban – némi populista felszínességgel ellentétben – mindig is a hatalmi érdek kiszámított követéséről szólt, ahol a hatalom nem csak egyéni, hanem csoportérdek is, a Fidesz és a számos vele összefonódó elit érdeke.
Amikor Orbán Viktor elismerte vereségét, pontosan ezt a csoportérdeket szolgálta. Egy olyan választási vereséget, amelyet már a szavazás utáni gyors felmérések is egyértelművé tettek, nem volt értelme megkérdőjelezni olyan módon, amely az egész rendszer legitimációját veszélyeztette volna, és amelybe a hozzá kötődő széles érdekeltek nem egyeztek volna bele. Orbán és a Fidesz számára is fontos volt megőrizni azt a látszat – vagy akár a gyakorlatot –, hogy Magyarországon a választásokon eldől a hatalom. Ez a nemzetközi pozícionálás, a gazdasági kapcsolatok fenntartása, és végső soron a belső stabilitás szempontjából is alapvető.
A rendszer tehát nem Orbán akarata mentén önpusztító diktatúra, hanem egy bonyolult, csoportérdekeken alapuló, bár igen erősen centralizált politikai rendszer. Ennek a rendszernek az Orbán utáni működése lesz a valódi próba. Az új vezető – legyen az Magyar Péter vagy valaki más – abban az intézményrendszerben kell kormányozzon, amelyet az elmúlt tizennégy év mélyen átalakított. A kérdés az, hogy vajon ez az intézményrendszer alkalmazkodni tud-e egy új, esetleg liberálisabb politikai irányvonalhoz, vagy a struktúrák annyira meg vannak keményedve, hogy az új kormányzati akaratot is korlátozzák, akadályozzák.
A választás eredménye tehát nem a régi rendszer feloldását, hanem egy átmenet kezdetét jelenti. Egy olyan átmenetét, amelyben a múlt rendszere tovább él, de új politikai erőkkel kell együttműködnie. Ez a folyamat eldönti, hogy a magyar demokrácia valóban megerősödik, vagy csupán a hatalom formája változik meg. A jövő vezéreinek nemcsak politikai döntéseket kell hozniuk, hanem egy szerteágazó és mélyen gyökeret vert rendszerrel is meg kell küzdeniük vagy arra építeniük.
A jövő vezéreinek nemcsak politikai döntéseket kell hozniuk, hanem egy szerteágazó és mélyen gyökeret vert rendszerrel is meg kell küzdeniük vagy arra építeniük.
A rendszer természete és diagnózisa
Hatalom és intézményrendszer
A Fidesznek lejtett a pálya, ez nem kérdés: a fékek és ellensúlyok rendszerének kiüresítése, az állam erőforrásainak – beleértve a közmédiát és a titkosszolgálatokat – pártcélú felhasználása, a folyamatos lejáratókampányok és megfélemlítés, a gyűlöletpropaganda tizenegy éve, a dokumentált szavazatvásárlás pénzzel és fenyegetésekkel, a neofeudális vagy klientelista viszonyok kialakítása számos régióban és alrendszerben; ezek mind-mind annak jelei, hogy a vereség elismerésével nem válik az Orbán-rezsim visszamenőleg liberális demokráciává.
De mit mond el a választási eredmény és annak az Orbán általi demonstratív elfogadása a korábbi félelmekről – és ezektől nem függetlenül – a rendszer mibenlétére vonatkozó kurrens diagnózisokról?
Tézisünk az, hogy a fokozódó félelmeknek a kormányzati kampány durvasága mellett volt egy tágabb, ha úgy tetszik, „elméleti” oka.
Mégpedig az Orbán-rezsimnek a kormánykritikus politikai gondolkodásban jelen lévő félreértése.
Ezt a félreértést leginkább az jellemzi, hogy a rendszert túlságosan is a vezető – Orbán Viktor – személyéhez kötötték, mint ahogy azt a „vezérek demokráciája” vagy „Viktor-rezsim” kifejezések is sugallják. Ezen elnevezések ugyanakkor homályosan hagyják azt, hogy a rendszer Orbántól függ-e (majd ha ő távozik, összeomlik), vagy Orbán a rendszertől (ami ő nélküle is továbbműködhet). A választás eredménye utóbbira utal.
Az Orbán-rezsimet gyakran személyeskedő, autoriter rendszerként írják le, amely mintegy elnöki rendszer. Sőt, a szóban forgó autokratikus vezető rendszerint egy ilyen elméletben olyan szociológiai típust testesít meg, aki pszichopata tulajdonságú, és irracionális érdekkövetésében akár a saját rendszerét is aláássa, csak hogy ő maradjon hatalmon. Orbán politikája azonban – némi populista felszínességgel ellentétben – mindig is a hatalmi érdek kiszámított követéséről szólt, ahol a hatalom nem csak egyéni, hanem csoportérdek is, a Fidesz és a számos vele összefonódó elit érdeke.
Amikor Orbán Viktor elismerte vereségét, pontosan ezt a csoportérdeket szolgálta. Egy olyan választási vereséget, amelyet már a szavazás utáni gyors felmérések is egyértelművé tettek, nem volt értelme megkérdőjelezni olyan módon, amely az egész rendszer legitimációját veszélyeztette volna, és amelybe a hozzá kötődő széles érdekeltek nem egyeztek volna bele. Orbán és a Fidesz számára is fontos volt megőrizni azt a látszat – vagy akár a gyakorlatot –, hogy Magyarországon a választásokon eldől a hatalom. Ez a nemzetközi pozícionálás, a gazdasági kapcsolatok fenntartása, és végső soron a belső stabilitás szempontjából is alapvető.
A rendszer tehát nem Orbán akarata mentén önpusztító diktatúra, hanem egy bonyolult, csoportérdekeken alapuló, bár igen erősen centralizált politikai rendszer. Ennek a rendszernek az Orbán utáni működése lesz a valódi próba. Az új vezető – legyen az Magyar Péter vagy valaki más – abban az intézményrendszerben kell kormányozzon, amelyet az elmúlt tizennégy év mélyen átalakított. A kérdés az, hogy vajon ez az intézményrendszer alkalmazkodni tud-e egy új, esetleg liberálisabb politikai irányvonalhoz, vagy a struktúrák annyira meg vannak keményedve, hogy az új kormányzati akaratot is korlátozzák, akadályozzák.
A választás eredménye tehát nem a régi rendszer feloldását, hanem egy átmenet kezdetét jelenti. Egy olyan átmenetét, amelyben a múlt rendszere tovább él, de új politikai erőkkel kell együttműködnie. Ez a folyamat eldönti, hogy a magyar demokrácia valóban megerősödik, vagy csupán a hatalom formája változik meg. A jövő vezéreinek nemcsak politikai döntéseket kell hozniuk, hanem egy szerteágazó és mélyen gyökeret vert rendszerrel is meg kell küzdeniük vagy arra építeniük.
A jövő vezéréinek nemcsak politikai döntéseket kell hozniuk, hanem egy szerteágazó és mélyen gyökeret vert rendszerrel is meg kell küzdeniük vagy arra építeniük.
Az Orbán utáni próba
Az új vezető – legyen az Magyar Péter vagy valaki más – abban az intézményrendszerben kell kormányozzon, amelyet az elmúlt tizennégy év mélyen átalakított.
A kérdés az, hogy vajon ez az intézményrendszer alkalmazkodni tud-e egy új, esetleg liberálisabb politikai irányvonalhoz, vagy a struktúrák annyira meg vannak keményedve, hogy az új kormányzati akaratot is korlátozzák, akadályozzák.
A választás eredménye tehát nem a régi rendszer feloldását, hanem egy átmenet kezdetét jelenti.
Egy olyan átmenetét, amelyben a múlt rendszere tovább él, de új politikai erőkkel kell együttműködnie. Ez a folyamat eldönti, hogy a magyar demokrácia valóban megerősödik, vagy csupán a hatalom formája változik meg. A jövő vezéreinek nemcsak politikai döntéseket kell hozniuk, hanem egy szerteágazó és mélyen gyökeret vert rendszerrel is meg kell küzdeniük vagy arra építeniük.
Ez a folyamat eldönti, hogy a magyar demokrácia valóban megerősödik, vagy csupán a hatalom formája változik meg.
A jövő vezéréinek nemcsak politikai döntéseket kell hozniuk, hanem egy szerteágazó és mélyen gyökeret vert rendszerrel is meg kell küzdeniük vagy arra építeniük.
