Eszter Farkas | Oknyomozás | A Liberalizmus Media
A kiutalás fejezete: Közvagyont magánvagyonná alakítani
Döntéshozatal a 266 milliárd forint átcsoportosításáról
Ez a rész a döntéshozatalról szól, amely a magyar állam, vagyis mindannyiunk tulajdonából kikerült pénzt egy közvetlen állami felügyelet nélküli szférába juttatta. A Magyar Nemzeti Bank törvényi feladatai között – a pénzstabilitás és a pénzforgalom biztosításán túl – nincs olyan, hogy nagy összegű alapítványi támogatások jóváhagyása. Az akkori igazgatóság mikor és milyen indokkal hozta meg ezt a precedenst nem követő, rendkívüli döntést? Ki szavazta meg a 266 milliárd forint átcsoportosítását? Milyen jegyzőkönyvek, előterjesztések, szakmai elemzések előzték meg? Ezek a dokumentumok, ha léteznek, nem kerültek nyilvánosságra. Ezekre a kérdésekre kellene a legélesebben fókuszálni minden vizsgálatnak.
Ezekre a kérdésekre is szükség lenne választ találni: a dokumentumok hiánya és a nyilvános idővonal alapján kiemelkedően fontos lenne feltárni ezeket az összefüggéseket.
A felhasználás fejezete: Az alapítványok működése
Az alapítványok működésének vizsgálata
Csak ezután jön az a fejezet, amelyről ma a legtöbbet hallani: hogy az alapítványok a nekik utalt pénzből mit, kinek és mennyiért költöttek. Ez a rész a gyanús szerződésekről, a túlárazott projektekről, a megkérdőjelezhető pályázatokról és a nyilvánvalóan politikai célokat szolgáló finanszírozásokról szól. Ez a rész ugyanolyan sürgető és fontos vizsgálati terület, de nem szabad megfeledkeznünk: ez a rész csak akkor jöhetett volna létre, ha az első, az alapító okozat fejezete megtörténik. A két szakasz felelőssége elkülöníthető, és mindkettőt meg kell kérdezni.
Van egy olyan körülmény, amely ezt az egész történetet különösen aggasztóvá teszi, és amely egy esetleges felügyeleti és ellenőrzési űrt vetít előre. A dokumentumok és a nyilvános idővonal tanúsága szerint, miután lejárt a Gyurcsány-kormány idején megválasztott MNB Felügyelőbizottság mandátuma, a Magyar Nemzeti Bank tizennyolc hónapig, másfél évig működött hivatalosan bejegyzett ellenőrző testület nélkül. Ennek az az egyértelmű oka, hogy az Országgyűlés akkori elnöke, Kövér László nem tűzte a parlament napirendjére az új felügyelőbizottság megválasztását. Egy szóval sem késleltette, hanem teljes mértékben megakadályozta annak létrejöttét.
Ez azt jelenti, hogy ebben a kritikus időszakban a jegybank egyedüli belső ellenőrző testülete az Igazgatóság volt. Felmerül tehát a kérdés: vajon ez az ellenőrzési vakítás, ez a tizennyolc hónapos felügyeleti űr véletlen egybeesés volt a 266 milliárd forint MNB-mérlegből történő kivezetésének időpontjával? Vagy esetleg lehetett előfeltétele bizonyos, a teljes átláthatóság és kontroll hiányában hozott döntéseknek?
A mai napig a közélet és a vizsgálatok nagy része csak a betolakodókkal foglalkozik, akik a házba törtek és elvitték a családi ezüstöt. De a valódi bűntény nem ott kezdődik, ahol a tolvaj beüt egy ablakot. Az ott kezdődik, ahol a ház gondnoka, aki kézhez kapta a kulcsokat és a teljes bizalmat, kinyitja az ajtót, és átadja a betörőknek a vagyon listáját.
Az alapítványok működésének, a szerződéseknek, a fizetéseknek a nyomozása nélkülözhetetlen. De a történet végső felelőssége és megoldása ott keresendő, ahol a közpénz útja elkezdődött: a Magyar Nemzeti Bank akkori döntéshozói szintjén. Addig, amíg nem kerülnek napvilágra és nem vonják számon azok a dokumentumok és személyek, akik ezt a 266 milliárd forintos átjátszást kezdeményezték és jóváhagyták, minden más vizsgálat csak a következmények felmérsékelése. A magyar adófizetők nemcsak a pénzük sorsára, hanem a tettekért való felelősségre is jogosultak.
