„Soha nem voltam fideszes” – kezdte közleményét Wáberer György milliárdos, a MÁV igazgatósági tagja, amikor a Telex újságírói felkeresték Fidesz-frakcióvezető, Kocsis Máté friss támadása kapcsán.
Kocsis egy közösségi oldalon megjelent posztjában gúnyosan „új szentnek” és „nagyon tisztességesnek” nevezte Wáberert, majd hozzátette: „kormánybiztosként, felemelt milliárdosként sokáig természetesen csak Fidesz-közeli oligarchaként emlegették a balos sajtóban, ma már viszont ugyanott egy ünnepelt hős. Pedig csak fordított egyet a köpönyegén”.
Wáberer válasza nem csak a személyes védelmet szolgálta. A magyar közélet egyik meghatározó gazdasági szereplője itt a maga módján válaszol egy olyan gyakrabban feltett, dokumentumokkal nehezen bebizonyítható kérdésre is, amely a közbeszerzésektől az állami tulajdonú cégek működéséig sok magyar polgárt foglalkoztat: kiállhat-e valaki a korrupció ellen, amikor az államapparátus belsejében dolgozik, és ha kiáll, milyen árat kell ezért fizetnie?
„Saját hatáskörömben irtottam a korrupciót”
A válaszlevele egyértelmű üzenetet tartalmazott. Wáberer kijelentette, hogy nem érdekli, mit gondolnak róla olyan politikusok, mint Kocsis Máté. „Megértem, ha vannak olyan fideszesek, akik [a pártot elárulni] lelkiismereti okokból megtenni kényszerültek. A haza elárulása, az orosz érdekeknek alávetése viszont hazaárulás, ellene fellépni pedig jótett.”
Az üzenet középpontjában azonban egy konkrét, személyes kijelentés állt, amellyel saját múltjába nyúlt vissza: „Én már akkor is milliárdos voltam, amikor Orbán Viktor felkért közfeladatra, amit lelkiismeretesen hajtottam végre és saját hatáskörömben irtottam a korrupciót, amivel ki is vívtam fideszes politikusok ellenszenvét, erre büszke vagyok.”
Ez a mondat több réteget is tartalmaz. Egyfelől azt állítja, hogy őt nem anyagi, hanem közfeladat végzésének szándéka vezette, amikor kormánybiztosi megbízatást vállalt. Ez utalás lehet az ellenzéki médiában gyakran felmerülő „felemelt milliárdos” képre – mintha vagyonát a hatalom közelségének köszönhetné. Másfelől konkrétan kijelenti, hogy a kormányzati apparátuson belül aktívan harcolt a korrupció ellen, és ezért konfliktusba került fideszes politikusokkal. Ez az állítás azt sugallja, hogy a korrupció leküzdése a rendszeren belül nem mindig volt üdvözlendő dolog, sőt, ellenszenvet váltott ki.
Végül pedig hozzátette: „Nem vár el semmit a támogatásáért cserébe az új kormánytól, mert az korrupció lenne, amit gyűlöl.” Ez egyértelműen az új politikai erőkhöz, így a Tisza Párthoz és a magyar liberálisok közösségéhez intézett üzenet is: támogatásukat korrupciómentes, tisztességes politikára váltja.
A közbeszerzések bűvöletében: szavak és dokumentumok
Egy oknyomozó újságíró természeténél fogva a szavak mögé kell nézni. Wáberer György bátor állításokat tesz egy olyan témában, ahol a bizonyítási kényszer a legfontosabb: a közpénzek kezelésében. A „saját hatáskörömben irtottam a korrupciót” kijelentés egy meghatározó időszakra vonatkozik, amikor állami cégek vezetőjaként, kormánybiztosként dolgozott.
Egy ilyen állítás hitelességének a vizsgálata rendkívül kézzelfogható módon történhet: a dokumentumok világában. A közbeszerzési adatbázisok, a cégjegyzékbe történt bejegyzések, az előzetes pályázati felhívások, a szerződésmódosítási nyilvántartások és a számlák nyomán rekonstruálható, hogy vajon a gyakorlatban megvalósult-e ez a korrupcióirtó szándék.
Közpénzekkel történő gazdálkodás esetén a kérdés mindig ugyanaz: nyilvános versenytárgyalásra került-e sor? Megfeleltek-e a feladók a törvényben előírt szabályoknak? Előfordultak-e olyan esetek, amikor a szabályok ellenére vagy azokat megkerülve jutottak el szerződések a nyertes céghez? Wáberer által irányított állami szervezetek esetén ezek a nyilvános dokumentumok az igazság próbakövei.
A kijelentés arra is utal, hogy ezzel „fideszes politikusok ellenszenvét vívta ki”. Ez logikusan felveti a kérdést: milyen konkrét ügyekben, milyen döntéseknél, milyen szabálysértések felszámolásánál ütközött össze érdekekkel? Egyes közbeszerzési eljárások során a döntések mögötti dokumentumok nyilvánossága, illetve azok hiánya is sokat elárulhat.
A gazdasági elit tisztaságáról: egy társadalomkutatás tanulságai
Wáberer válaszához csatolt egy tanulmányt, amely egy nagyon érdekes, de ebben a diskurzusban újabb kérdést vet fel a valóság és a megítélés viszonyáról. A dokumentum Kristóf Luca, az ELTE kutatója által vezetett kutatás eredményeit foglalja össze, amely a magyar gazdasági elit tagjainak társadalmi megítélését vizsgálja.
Wáberer a saját megjegyzésében kiemeli, hogy a kutatás szerint ő vezeti „azt a listát, ami szerint a gazdasági tevékenységének tisztaságához a megkérdezettek szerint nem fér kétség”. Ez egyfajta morális bizalmi szavazat a résztvevők körében, egy megítélés.
Az oknyomozás és a dokumentumalapú tényfeltárás világában azonban a személyes megítélés, bármennyire is értékes közvélemény-kutatás, nem helyettesíti a konkrét ügyek után történő nyomon követést. A közvélemény azt mondja, hogy a megkérdezettek Wáberert tisztességes vállalkozónak tartják. Az oknyomozás feladata viszont az, hogy ezt a hitelt a valós közpénzforgalom, szerződések és döntések fényében is megvizsgálja. A tisztesség képe a mindennapi döntések összegzéséből áll össze.
Következtetések helyett nyitott kérdések
A Wáberer és Kocsis közötti csere nem csupán egy személyes vita. Megmutatja a magyar közélet egyik sarkalatos feszültségét: a nyilvános szereplők védelmére és támadására használt korrupció-fogalom rendkívül megosztó, és gyakran érintetlenül hagyja magát a rendszeres tényfeltárás kötelességét.
Wáberer György kijelentései egy olyan időszakra világítanak rá, amely az állami cégek működésére, a közbeszerzésekre és a közpénzek felhasználására nézve talán az egyik legátláthatatlanabb a legutóbbi évtizedek történetében. Ha valóban voltak olyan konfliktusok, amelyek fideszes politikusok ellenszenvét kivívták, akkor azoknak követhetőnek, dokumentálhatónak kellett lenniük.
Egy kormánybiztos, egy állami vállalat vezetője egy szó szerint kinyilvánított kötelezettséget vállal: felelős kezében vannak a közpénzek, a szerződések, a köztulajdon. A „saját hatáskörben irtani” ebben a kontextusban azt jelentené, hogy a kontrollrendszeren belül, a jogszabályokat alkalmazva, a kellemetlen igazságokkal szembenézve hozta döntéseit. A döntések eredményességét, tisztaságát és következményeit nem szavak, hanem a szerződések, számlák és ellenőrzési jelentések tanúsítják.
Kocsis Máté posztja azt sugallja, hogy köpenyforgatás történt. Wáberer válasza pedig azt, hogy ő a korrupció elleni harcban állt, miközben a rendszeren belül dolgozott. Ez a két narratíva csak egyetlen módon oldható fel: a nyilvános, konkrét, dátumokkal és összegekkel ellátott dokumentumok világításával. Az oknyomozás számára minden állítás egyben felhívás is: egy olyan felhívás, hogy a szavak mögé nézzen, és a közpénzek valós útját derítse fel.
Ez nem csupán egy milliárdos és egy politikus vitája. Ez a magyar közpénzek és intézményes ellenőrzésük történetének egy fejezete, amelynek sok oldala még mindig az olvasók, az újságírók és a történelem elé tárul.
