MNB-botrány: Fidesz és Matolcsy körüli felelősség

A kommunikációs stratégia: „Rossz almák” egyébként tiszta kosárban

A MNB-botrányt és a vele járó választási bukást megpróbálják kizárólag a Matolcsy-körre kenni, mintha a Fidesznek semmi köze nem lenne a több százmilliárdos közpénzherdáláshoz. Ez a narratíva azonban dokumentumokkal könnyen cáfolható, és bárki számára abszurd, aki az elmúlt évtizedben követte a magyar közéletet.

A stratégia már a választások előtt megjelent. Orbán Viktor óvatos kritikákat fogalmazott meg, miközben hangsúlyozta a jegybanki függetlenséget. Kocsis Máté frakcióvezető azonban már nyíltabban nyilatkozott, egy kampányfórumon kijelentve: „ha igaz, amit az újságírók Matolcsy Ádámról mondanak, akkor börtönben van a helye”. Ugyanakkor sürgősen hozzátette: az ügy szereplőinek semmi közük a Fideszhez, Matolcsy Ádám „nem jár a köreikbe”.

Ez a narratíva azt sugallja, mintha a probléma csak néhány „rossz alma” lenne egyébként ép kosárban. A valóság azonban teljesen más. Az MNB-botrány a kezdetektől fogva tipikus példája volt annak, ahogy az Orbán-kormányok alatt működtek a közpénzek kiszervezésének és átcsoportosításának mechanizmusai. Nem a rendszertől eltérő eset, hanem annak logikus következménye.

Az alapok lerakása: A törvény, ami lehetővé tette a kirámolást

A történet nem 2023-ban vagy 2024-ben kezdődött. A második Orbán-kormány 2012-ben módosította a jegybanktörvényt. Ez a változtatás jelentette az alapvető fordulópontot: ettől kezdve nem az állam, mint részvényes döntött az MNB nyereségének felhasználásáról, hanem maga a jegybank igazgatósága.

Ezen a jogi alap nyomán hozta létre Matolcsy György, Orbán Viktor egykori gazdasági minisztere és friss jegybankelnök 2013-14-ben az MNB-alapítványokat. Az alapítványokba összesen mintegy 260 milliárd forintnyi nyereséget csoportosítottak át, amely mai értéken számolva közel 455 milliárd forintot jelent. Ennek a pénznek a forrása is problémás volt: az MNB jelentős nyereséget realizált a radikálisan romló forintárfolyam mellett történt devizatartalék-átváltásokból a devizahitelek forintosítása kapcsán.

Az alapítványok irányító testületeit pedig a kezdetektől Matolcsy régi bizalmasaival, munkatársaival, rokonaival és barátaival töltötték fel, tisztázva, hogy ez személyi alapú hálózat kialakításáról szólt.

A Fidesz aktív szerepe a fedezésben

Amikor a média és a civilek fokozottabban kezdtek érdeklődni az alapítványok tevékenysége iránt, a Fidesz aktívan a fedezésükre sietett. 2016-ban Bánki Erik fideszes képviselő (önálló ötlettől vezérelve vagy sem) olyan törvényjavaslatot nyújtott be, amely lehetővé tette volna az MNB-alapítványok költéseinek eltitkolását a nyilvánosság elől. A javaslat azzal érvelt, hogy az alapítványokba áthelyezett pénz „elvesztette közpénzjellegét”.

A kétharmados fideszes többség ezt a javaslatot a parlamentben minden ellenvélemény ellenére megszavazta. Csak az Alkotmánybíróság ítélete semmisítette meg ezt a transzparencia-ellenes jogszabályt. A botrányra Kovács Zoltán legendás válasza volt: „de sikerült?”, mintha a kísérlet sikere a fontos lenne, nem az etikai vagy jogi helyzet.

Ez a fideszes beavatkozás egyértelműen demonstrálja, hogy a párt nem csupán tudott az MNB körüli ügyekről, hanem aktívan be is avatkozott azok leplezése érdekében.

Az állami mechanizmusok teljes passzivitása

A nyilvánosság és a független sajtó évtizedeken át dokumentálta az MNB-alapítványok körüli gyanús ügyleteket. A felhalmozott anyag óriási: a tényfeltáró újságírók olyan hosszú listákat állíthatnak össze a konkrét pénzmozgásokról, személyi összefonódásokról és céges machinációkról szóló cikkekből, hogy az magában is bizonyíték a rendszerességre.

Mindezt követte az állam teljes többi része. Az Állami Számvevőszék 2018-ban vizsgálatot folytatott, de nem talált jelentős eltéréseket – egy eredmény, amit a témát követő újságírók már akkor is megkérdőjeleztek. A nyomozó hatóságok évekig nem léptek.

Kérdés: hogyan lehetséges, hogy egy kétharmaddal kormányzó párt, amely az állam minden intézményét irányította, képtelen lett volna bármiféle eszközzel – akár jogállami, akár informális úton – fellépni a nyilvánvaló közpénzherdálás ellen? A válasz egyértelmű: mert nem akart.

Orbán Viktor rendszeresen a jegybanki függetlenségre hivatkozott miközben passzívan nézte az eseményeket. De a jegybanki függetlenség nem fedezheti azt, hogy az állam teljes apparátusa, amit a Fidesz irányított, szándékosan félrenézett. Az Állami Számvevőszék elnökét az Országgyűlés választja, ahol a Fidesznek volt kétharmada. A törvényhozás teljes hatalma a Fidesz kezében volt, bármilyen új szabályozást meg tudtak volna hozni a transzparencia vagy a felügyelet érdekében. Nem tették meg.

A személyes kapcsolatok kérdése

A kommunikációs próbálkozás másik pillére az a kijelentés, hogy Matolcsy Ádám és köre „nem járnak a fideszes körökbe”. Ez szintén könnyen cáfolható.

Matolcsy Ádám egy időben az Origó kiadójának tulajdonosa volt, egy olyan médiacégé, amelyet később a kormánypárti KESMA-ba olvasztottak. Az átadás körülményei egyértelművé teszik, hogy ennek a műveletnek semmi köze nem volt a piaci folyamatokhoz. Az Origó munkatársai, Matolcsy Ádám „sleppje” később számos pozíciót töltött be MNB-s vonalon, demonstrálva a hálózat folytonosságát és ágazatok közötti mozgását.

A személyi folytonosság példája Csizmadia Norbert, Matolcsy György egykori nemzetgazdasági minisztériumi beosztottja. Ő a kezdetektől az MNB-alapítványok kuratóriumi tagja volt, majd később a kecskeméti Neumann János Egyetemért Alapítványnál is ugyanebben a pozícióban szolgált. Éppen e kettős szerepvállalása idején sikerült átnyomnia az alapítványnak, hogy 127,5 milliárd forintot, az államtól kapott célzott pénzt kölcsön adjon az MNB-alapítvány vagyonkezelőjének. A pénz nagy része visszafizetés nélkül maradt.

A választási bukás okai és a Fidesz felelőssége

A fideszes narratíva szerint a választási vereség fő oka az MNB-botrány lenne, amelyet elvileg a Matolcsy-kör okozott. Ez a logika több szinten is hibás.

Először is, az átlagválasztó szemében nincs különbség a több tízmilliós ruhaszettek, a jachtok, a vadászatok és kastélyok, illetve az MNB-alapítványok több százmilliárdos vagyonherdálása között. Mindegyik ugyanannak a rendszernek a megnyilvánulása: a közpénzek önkényes kezelése és a hatalom önfeledt élvezete.

Másodszor, a Fidesz mint párt, és Orbán Viktor mint miniszterelnök képtelenek letolni magukról a politikai felelősséget. Azt állítani, hogy egy 16 éve teljhatalommal kormányzó párt nem tudott volna semmit tenni egy nyilvánvaló visszaélés ellen, hiteltelen. A valóság az, hogy nem akartak tenni semmit, amíg a botrány nem fenyegette közvetlenül a hatalmukat.

Végül, a kormányváltás okai összetettek: a gazdasági stagnálás, az infláció, az egészségügyi és oktatási válság, valamint a korrupció általános érzékelése mind szerepet játszottak. Az MNB-botrány nem egy elkülönült esemény volt, hanem a rendszer legszembetűnőbb megnyilvánulása, amely mindenki számára kézzelfoghatóvá tette, mi történik a közpénzekkel.

A jövő: A nyomozások és az elszámoltatás lehetősége

A kormányváltás után látható változások történtek. Az ügyészség magához vonta az MNB-alapítványok és a kecskeméti Neumann-ügy nyomozását, miután a rendőrség az utóbbiban egy év alatt alig haladt. Ez a lépés biztató, de sok kérdés marad nyitva.

Legfontosabb, hogy a teljes igazság feltáruljon, és ne csak a legláthatóbb szereplőket érintse az eljárás. A nyomozásnak meg kell mutatnia, hogy ki minden tudott a herdálásról, és ki minden nézett félre. A dokumentumok – a törvényváltoztatásoktól a fideszes beavatkozásokig – már most is egyértelmű utalást adnak arra, hogy ez nem volt egy elkülönült csoport önálló akciója.

Az MNB-botrány nem Matolcsyék botránya. A Fidesz botránya. Minden próbálkozás ellenére, hogy ezt a rózsaszín ködötől a valóságot elválasztó narratívát elfogadtassák, a dokumentumok, a törvények, és az elmúlt évtized történései egyértelművé teszik: a politikai felelősség megkerülhetetlen. A közpénzek kirámolásának története egyben a magyar állam intézményeinek hosszú távú félrenézésének és a hatalom korlátlanságának a története is. És ebben a történetben a Fidesz nem ártatlan szemlélő, hanem főszereplő.